A másság eszményítése – Az Ars Sacra Filmfesztiválról

Nemrég ért véget az Ars Sacra Filmfesztivál. Egyrészt örömmel tölt el, hogy készülnek Magyarországon keresztény tematikájú és szellemiségű filmek, még ha csupán rövidfilmek és dokumentumfilmek is, és nagyszerű, hogy 2016 óta ezeknek színvonalas fórumot biztosítanak a fesztivál keretén belül a főváros mozijaiban. Az azonban elszomorít, hogy a kiemelt, díjazott filmek többsége igazodik a nemzetközi ideológiai elvárásokhoz, és itt is a másság eszményítése lép az önazonosság erősítése helyére. A díjazottak annyira törekednek a politikai korrektségre, hogy majdnem mind megfelelnének az időközben közzétett, 2024-től érvényes Oscar-díj nevezési feltételeinek.

További két kisfilm kötődik Erdélyhez, az egyik egy sepsiszentgyörgyi hajléktalan, rokkant ember életért való küzdelmét mutatja be: Mi történt Kanyó Vilivel? (Mizsei Szabolcs), a másik pedig egy kalotaszegi család története az Erdély Romániához való csatolása körüli időkből. Az Ezerkilencszáztizenkilenc (Bozsogi János) a címben megjelöltnél távolabbra mutat: Trianonra és következményeire. Egyszerű kis történet egy megfélemlített család helyben maradásáról és általában a megmaradásról.

Érdekes módon az Ars Sacra Filmesztivál több alkotása nem tartalmaz áttételesen sem szakrális réteget. Még csak kiemelt közösségi vagy nemzeti sorskérdést sem, ami mindenképpen elemelné egy adott személy vagy emberek történetét a mindennapi valóságtól, a profán világtól. A Kinek mi… (R. Nagy Csilla) néhány személy beszámolójából áll, akik elmondják, hogy mit jelent nekik, az ő életükben a „sodrás” szó.

Itt el is érkeztünk a díjazott filmekhez, mert különös módon a kiemelt alkotásoknak kevesebb közük van a szakralitáshoz, mint a filmek többségének. A rövid dokumentumfilm kategóriában megosztott díjat adtak ki. Az egyik film Csak családról ne (Kiss Anna), ami egy iskolai, hátrányos helyzetű fiataloknak szervezett önismereti és közösségépítő foglalkozásról készült beszámoló; másik viszont egy 1950-ben feloszlatott szerzetesrend története, akik titokban és inkognitóban megtartották a szervezetüket egészen a rendszerváltásig, és később is: Rend a lelke (Bak Zsuzsanna, Szőcs Petra). A Rend a lelke az egyetlen a díjazottak közül, amely egyedi, bátor és tanulságos szakrális történet.

Bakk Zsuzsanna és Szőcs Perta Rend a lelke című alkotása bátor és tanulságos szakrális történet
Fotó: Ars Sacra Filmfesztivál

A többi film többnyire csak szociális kérdéseket vet fel, és bemutatnak pozitív példákat, nagy lelki válságokat és adott esetben valamilyen megoldást, segítséget is egyének vagy az intézményrendez részéről, ugyanakkor nem mindig jelenik meg a hit, a szakrális dimenzió. Ki lehetett volna emelni egy olyan filmet, mint a Kitörés (R. Nagy Csilla), amelyben egy roma takarítónő és családanya újra beül az iskolapadba és az érettségi után még egy egyetemi szakot is elvégez, majd szociális segítőként dolgozik egy egyházi fenntartású kollégiumban. A rövidfilm (fikciós, animációs, kísérleti) kategória nyertese is egy drámai, de profán történet, a Válaszúton (Chilton Flóra).

Nem is azzal kapcsolatban merült fel bennem kétely, hogy az Ars Sacra Filmfesztiválon több filmből hiányzik a szakralitás, hiszen a felfokozott emberi sorsdrámákban ez a hiány is szólhat arról, hogy ha már ember nem segíthet, akkor talán Istent is meg lehet szólítani, hátha ő segít; hanem az, ha már egy ilyen vallási értékeket felvállaló rendezvénybe is befurakszik a nemzetközi liberális propaganda. A fesztivál fődíját ugyanis egy migránsfilm, a Könnyű leckék (Zurbó Dorottya) kapta. A film egy Magyarországra került szomáliai lány beilleszkedési nehézségeit mutatja be. Nincs ezzel baj önmagában, hiszen miért ne szólhatna ilyen kérdésekről egy mai dokumentumfilm? A probléma a túlzott hangsúlyozással van. Azzal, hogy egy szakrális fesztivál kiemelt filmjei sem a saját nemzetünk és az őshonosként kisebbségbe szorult magyarok sorskérdéseiről szólnak, hanem arról hogy egy fekete-afrikai lány miképpen tanul magyarul, hogy itt érvényesülhessen. Nem azt a filmet emelik ki fődíjjal, ami egy kalotaszegi építészből lett földműves családját mutatja be, akikhez hasonlók száz év alatt és a román elnyomás alatt meg tudtak maradni magyarnak (Ezerkilencszáztizenkilenc), hanem az a legfontosabb, hogy miként alakul az élete felénk egy szomáliai lánynak.

Ha valami, az Ars Sacra Filmfesztiválnak a díjpolitikája megmutatja, hogy mennyire feje tetejére állt a világ, és hogy mennyire nem érvényesül az arányosság és a fokozatosság elve, a szakralitás szempontja és az egyébként teljesen indokolt miközpontúság elve. Van egyetlenegy díjat, de csak egy megosztott díjat kapott szakrális témáról és emberekről szóló film, a Rend a lelke, a társa már profán: Csak családról ne, ahogy a kísérleti kategóriáé is. A fődíj egy migránsfilm, és a legjobbnak ítélt egész estés dokumentumfilm sem a magyar többség valamilyen égető problémájáról szól, hanem egy Auschwitzből hazagyalogolt túlélő hetven évvel későbbi visszaemlékező táncszínházi előadásáról. Mindegyik téma és film fontos, csak mindegyik a helyén kezelve.

A három különdíjas közül kettő szakrális témájú, vonatkozású, egyik csak nagyon közvetetten. Elismerést kapott a Magyar Kurír katolikus hírportál részéről a Szerzetesnek álltam (Huszár Domonkos) dokumentumfilm, ami egy huszonéves lányról és egy fiatalemberről szól, akik tapasztalatszerzés céljával pár napra beköltöztek egy szerzetesrend kolostorába. A Magyarországi Szerzetes-elöljárók Konferenciáinak Irodája a Jelenits István piarista szerzetesről, tanárról, irodalomtudósról készült portréfilmet jutalmazta: Lélek és betű (Novák Tamás). Az Ars Sacra Alapítvány különdíját pedig A magyar nóta belga mestere (Miklós Ádám) című filmje kapta. Ez a film nagyon elgondolkodtatott. Itt van a hegedűjével virtuóz módon bánó belga fiatalember, Tcha Limberger, aki szerint a zene szakrális gyökerű, aki a magyar nótát és a népzenét választotta az önkifejezése közegének és Magyarországot második hazájának. Ez az ország és ez a kultúra az Ars Sacra hivatalos, főzsűrijének döntése alapján másodlagos fontosságú. Hogy miért, azt megérteni és elfogadni nem könnyű lecke.

A szerző filmesztéta, a Magyarságkutató Intézet tudományos munkatársa