– A pislákoló gyertyafény annak lesz a szimbóluma, hogy van jövő, van kivezető út az önsajnálatból, a bénultságból, túl lehet élni a fájdalmat, egy percre sem feledve, miként azt Juhász Gyula írta. Ahhoz, hogy a sebek begyógyulhassanak, még sokat kell tennünk, méltóságot sugározni, bölcsességgel létezni. És kell, hogy napjainkat átitassa összetartozásunk tiszta élménye, eleven tapasztalata. A Trianon 100 kapcsán adott volt, hogy a hagyománnyal foglakozó néptáncegyüttesünk kapcsolódjon ehhez a témához. Gyerekkorunktól kezdve, ahogy ismerkedünk a különböző tájegységek táncaival, éreztük, milyen nehéz lehetett azoknak a magyaroknak a sorsa, akik el lettek szakítva az anyaországtól. A gyűjtéseket is megnehezítette, de a magyar kultúra sajátosságából kifolyólag fenn lehetett tartani a kapcsolatot a határon túliakkal, spirituálisan erős maradt a kapcsolat. Mi megtanultuk az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki táncokat, így a nagy Magyarországon élünk gyerekkorunk óta. Határok nélkül műveltük ezt a műfajt, a néptáncművészetet. Nem egy történelmi tablót akartam állítani az előadásban, hanem annak a fájdalmát kifejezni, amit akkor érezhetett mindenki. Ez a mára is érvényes, hiába könnyebb az átjárás. A táncosok minden mozdulatot, formát át tudtak élni, nem kellett magyarázni semmit. Ezt a mérhetetlen szomorúságot ők is ismerik, átélik. Annyit elárulok, hogy a mából indul az előadás, mintha egy trianoni megemlékezésre gyűlnének össze az emberek. Elindul az ünnepi rituálé, ami alatt megidéződnek a táncok. Egy vízió jelenik meg a közösségünkről, amit nagy Magyarországnak hívnak. Csodálatos alkotótársra leltem Navratil Andreában, aki gyönyörű népdalokat hozott az előadásba. Új bemutatónk reményeink szerint zsigerekre ható élményt nyújt majd nézőinknek hazaszeretetből és a nekünk rendelt identitásból – mondta el a Duna Művészegyüttes művészeti vezetője.
