A Korál együttes lírai fekete bárányai

A Balázs Fecó alapította Korál új formációja elsöprő sikerrel mutatkozott be 1978. május 1-jén a Budai Ifjúsági Parkban, ahol a tomboló közönség azt kiabálta – kicsit a Piramisnak is címezve –, hogy „Akárhogy is fáj, a Korál a sztár!”. Két év múlva, 1980-ban kiadhatták első nagylemezüket.

Balázs Fecó 1981-ben Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

A Korál együttes 1978-ban: Balázs Fecó orgona/ének, Schöller Zsolt basszus, Fischer László gitár, Pados István dob
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

A dal egyik csúcspontja – ha lehet erről egyáltalán beszélni egy ilyen remekbe szabott alkotásnál – a felgyorsult, kétnegyedes tempójú középrész, amelybe még az I. László (ma: Szent László) Gimnázium énekkara is beszállt, és a szám végéig maradnak is. Arról szól, hogy az ember ugyan megkapta a szabadságot, de ezzel együtt a későbbiekben rengeteg akaratra lesz szükség a boldoguláshoz és a következő nemzedékek felneveléséhez. Bőven benne van ebben a bibliai jövendölés, miszerint az ember a bűnbeesés után verejtékes munkával lesz kénytelen megkeresni a kenyerét, valamint az is, hogy a nők nagy szenvedés árán fogják világra hozni gyermekeiket. Egyes értelmezések szerint még a keresztény hit egyik alaptétele, a szabad akarat is benne foglaltatik a szövegben, amely isteni adományt arra kell felhasználni az embernek, hogy eldöntse, „hogy tovább mint legyen”. Félelmetes, teológiai mélységű szövegként is lehet hallgatni ezt a szöveget, őszintén csodálnivaló, hogy a cenzúra ezt hogyan engedte – valószínűleg semmiféle affinitásuk nem volt ennek az értelmezésére, és mivel nem a kommunistákat szidták benne, meghagyták. A végén pedig minden hangszer ugyanazt a dallamot játssza, a kórus is besegít nekik, és egy hatalmas zenei kiteljesedéssel teszik fel a koronát erre a kompozícióra.

Tízévesen cigiző fekete bárány

A Fekete bárány című opusukban a kemény rock műfajának egyik alaptézisét hangoztatták. A lemez megjelenése idején állt a delelőjén a hazai hard rock népszerűsége, az igazi, sok szempontból retorzió alá vett fekete bárányok épp koncerteztek az óbudai Hajógyári-szigeten, a tinédzserek alföldi papucsban, szűkített farmerben, bőrdzsekiben vagy farmerkabátban, kockás flanelingben járkáltak, és üvöltöttek, ha szólt az ő zenéjük, ahogy azt Balázs Fecó ebben a számban meg is énekelte saját magáról. A kitaszítottság, a kívülállás mítosza volt ez, ami viszont csak néhány bandára volt igaz, a Korálra semmiképpen sem, amit híven bizonyít ez a nagylemez is, hiszen megjelenhetett. Nyilvánvalóan ez méltán alátámasztja a zenekarvezető lavírozási képességeit, kompromisszumkészségét, ami nem azt jelenti, hogy elvtelenül megalkudott volna, hiszen őt is a rockzene szeretete hajtotta, egész egyszerűen csak a megélhetésért való küzdelemben sikerült jó döntéseket hoznia. Nagyon igényes, kemény alapokon nyugvó, ugyanakkor mégiscsak billentyűcentrikus rockzenét játszottak ekkor – ez a későbbiekben kicsit megváltozik –, de az üldözöttség rájuk nem volt igaz – hacsak azt a pofont nem vesszük figyelembe, amit Balázs Fecó méltatlanul kapott Bonyhádon a koncertjük előtt egy rendőrtől.

Balázs Fecó 1981-ben
Fotó: Urbán Balázs/Fortepan

A Fekete bárány mindenesetre a hátrányos helyzetű fiatalokról szól, kőkemény döngetéssel, akik tízévesen mér cigiztek, 14 évesen már túlestek az első szexuális élményükön. Ennél a mondatnál érdemes egy pillantást vetni a lemezborítóra: elegáns enteriőrben ül a zenekar három rocker tagja, akik közül kettő ki is néz az ablakon, míg a hosszú hajú Balázs Fecó a házon kívül támasztja a falat, nekik értelemszerűen háttal fordulva.

A frontember azonban elegáns ruhában van, zakót visel, ami utal a Korál kettős énjére, a kemény fémzenére és a lírai vonulatra.

Még ebben az emblematikus Fekete bárányok című számban is van ugyanis lassú rész, amelyben az énekes megköszöni szerelmének, hogy mellette áll és kitart mellette, sőt itt is elhangzik az ominózus fekete bárány kifejezés. Ezt a vallomást ellensúlyozandó aztán persze bekeményítenek a fiúk, a dobritmus kifejezetten zaklatott, amit csak tovább fokoznak a billentyűfutamok, de ez már csak így természetes, enélkül nem lenne igazi a Korál.

„Csak két ruhám volt: egy szakadt és egy ünneplő”

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Korál első lemezén nincs rossz szám, így a Hangoddal ébreszt a szél is rendkívül jól ki van találva, a fent említett kívülállás is megjelenik benne, amikor Fecó azt énekli, hogy „Egyik lábam a lépcsőn, a másik végleg a földön”. Ez ugyanakkor egy szerelmi vallomás, egy lánynak éneklik, még ha kifejezetten feszes is hozzá a gitártéma és az azt körülölelő billentyűszóló, és a befejezés is a hard rock sémáit követi, de nagyszerűen kivitelezve. Az A oldal végére egy nagyon erős lírát szántak a zenészek, ami bejött. Ez a Maradj velem!, ami kifejezetten új szerzeménynek számított, és nem véletlenül volt ennek a számnak a kezdősora a néhány éve tartott koncertjük mottója: „Amikor vége az utolsó dalnak is”. Egy végtelenül megtört férfi énekli ezt a dalt a párjának, és bizony nagyon sok férfitárs magára ismerhetett ebben. A fülbemászó melódia nem is igen hagyta, hogy megfeledkezzenek erről a számról, megjelenésekor megmászta a slágerlisták csúcsait, míg mostanában előszeretettel teszik fel bármelyik buliban. A B oldal nyitószáma a Fekete bárány párja, A másik oldalon címet viseli, és egy képzeletbeli, ámde egyoldalú párbeszédet elevenít fel, amelyben az egyik a jómódú ficsúr, aki hallgatja a szöveget, a másik pedig a mindennapi betevőért keményen küzdő proligyerek, aki azt énekli, hogy „nem bölcsőben aludtam, és nem volt gyerekszobám”, illetve „csak két ruhám volt, egy szakadt és egy ünneplő/Nyáron a talpamon éreztem, hogy éget a kő”. A kor szellemének megfelelő, a hard rockkal szemben támasztott követelményeknek teljesen megfelelő szám ez.

Akit az anyja vigasztalt

Egy újabb egykori Taurus-dallal, az Anyám, vigasztalj engemmel folytatódik a lemez, a nyolc évvel korábbi rajongók szívét bizonyára megmelengetve, és ha még abba is belegondolunk, hogy 1980-ban az ezt korábban gitározó Radics Béla már tényleg jóformán csak az anyjára számíthatott, akkor van ennek a számnak némi áthallása is, bár nyilvánvalóan nem ezért tették fel a lemezre. A gyermeki naivitásból felnőtt emberré válás nyűgét éneklik meg, miközben „Elzárták a Napot súlyos ködök mögé/Fáj és bánt minden nagyon”. Ennek oka egyszerű: a főhős édesanyja meghalt, akinek nem lehetett könnyű élete, mert halála után „így talán boldogabb”. Némi képzavarral élve maga az énekes is eltemetve érzi magát, mert mindenkiben csalódott és épp emiatt fél az emberektől. Ezután kéri az anyját, hogy ébredjen fel, és vigasztalja meg. Ennek a többértelműségéről még a Taurus-korszakból Balázs Fecó így emlékezik: „A koncertek után rajongók népes tábora vonult végig a városon rendszeresen, és skandálták, hogy »Bélát a pártba, Taurust a kormányba!«. Bizonyos dalok pedig politikai értelmet nyertek, így az Anyám vígasztalj! című dalunkat »Hazám, hazám, ébredj!«-nek énekelték.” A rendőrök nagy valószínűséggel keményen felléptek az ilyen szólamok ellen, és komoly döntéseket kellett hozniuk, kiket visznek egy-egy ilyen koncert után fogdába. Maga a szám zeneileg teljesen egyedi, nem hasonlítható semelyik másik dalhoz még nemzetközi szinten sem, pontosan ez a legfőbb erénye. Olyan egyéni ízt hordoz magában, mégis olyan könnyen emészthető, és szíven üti az embert, hogy nem lehet nem énekelni az együttessel. A kiállások a dobbal és basszussal kivételes dinamikájúvá teszik, ennek szünetében énekel Fecó, a nagyívű gitárszóló pedig kellőképpen feldobja ezt a szerzeményt. A végén felcsendülő gimnazista kórus pedig kifejezetten megrázó erővel hat, amibe még mindig beleszövődik Fischer László gitárjátéka.

Korál koncert 1981-ben, középen Radics Béla vendégként
Fotó: Urbán Tamás/Fortepan

Mielőtt teljesen elérzékenyülnénk, jön egy újabb sodró lendületű szám, a Tudom, én is is megnyugodnék című. Klasszikus rocknóta ez, sajátos Korál-ízzel, ám mégis az előző nóta szerves folytatásának tekinthető, amennyiben a szöveget tekintjük: a mindenkitől félő dalnok itt éppen arról énekel, hogy „sehová sem tartozom”, ami végigfut a dalon, és megint csak a kívülállás mítoszát erősíti. Ebben is található egy nagyszerű középrész, amire ráénekel Fecó, kifejezetten úgy, hogy azt a közönség is skandálhassa, ha tetszik neki – márpedig ez elég sokszor megtörtént. Ebből szakad ki egy olyan gitárszóló, ami méltán nevezhető a lemez egyik gyöngyszemének – ilyenkor jut eszébe az embernek, hogy milyen kár, hogy jó néhány évig ez a gitáros nem volt aktív, és inkább az üzleti életben próbálta ki magát. Igazi örömjáték található az egyébként meglepően rövid, alig több mint 35 perces nagylemez végén. Az Amit még nem mondhattam el egy meglehetősen hosszú, de dinamikus instrumentális résszel kezdődik, aztán a lírai Balázs Fecó-ének következik, ami már megelőlegezi a későbbi Korál-hangzást. A szöveg veretes, és a végén mindenki belegondolhatja, behelyettesítheti a saját sorsát, ezzel azonosulva a darabbal. Szívet tépő a harangjáték a végén, nem lehet nem gondolni az elmúlásra és arra, hogy vajon mi az a legfontosabb dolog, amit nem mondhatott el a szerző. A lemez Utószava ebből nő ki, nincs is szünet, és gyakorlatilag megismétli az Előszóban hallható dallamot, majd zseniálisan átvezeti az LP második számába, hogy méltóképpen, drámai hangvétellel fejezze be a lemezt.