„Kicsi a Bors, de Erdős!”

Igazi pártapparatcsik-karrier kiteljesedése volt Bors Jenőé, aki ötvenöt éve, 1965-ben váltotta a hat elemit végzett druszáját, Fehérvári Jenőt a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) élén, míg utóbbi az újonnan létrehozott gyártási főosztály vezetője lett, így jó elvtársként még tűzközelben maradhatott. Bors Jenőnek negyedszázados igazgatósága alatt sokszor kellett konfrontálódnia a zenésztársadalommal, a média egy részével és a pártállami vezetéssel egyaránt, nem beszélve a beosztottjaival való vitákról, a kollégák ugyanis időnként más pop-rock lemezt akartak volna kiadni, mint ő. Éppen ezért nagy terhet vett le a válláról az 1968-ban a vállalathoz került, és saját bevallása szerint is botfülű Erdős Péter, aki a könnyűzenét kezdte menedzselni. A legfontosabb döntések kettejüké voltak, ezért mondták az MHV-nál: „Kicsi a Bors, de Erdős!”

Bors Jenő kifogástalan pedigréjű moszkovita családban nőtt fel, nagyapja a Tanácsköztársaság belügyi, majd kereskedelmi népbiztosa, Landler Jenő volt, akit, miután 1928-ban Cannes-ban meghalt, a kommunista mozgalomban való kiemelkedő „teljesítményéért” a moszkvai Kreml falába temettek el. 1956-ban még a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség aktivistája volt, majd az MHV-ba helyezéséig a Külkereskedelmi Minisztérium elvi-távlati tervek osztályát vezette. Mindemellett a komolyzenében szerzett némi jártasságot, tanult zongorázni, tudott kottát olvasni és partitúrával koncertet hallgatni, ám a könnyűzenéhez nem igazán konyított, személye mégis kapóra jött az MHV élén.

Balra Pierre Boulez francia zeneszerző és karmester, jobbra Bors Jenő, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat igazgatója 1968-ban
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Nagyobb lehetőség a cenzúrára

Az MHV felfuttatására kinevezett Bors Jenő irányítása alatt, a hatvanas évek közepén a lemezgyártást továbbra is a Kábel- és Műanyaggyár (1964. január 1-jétől új nevén Villamosszigetelő- és Műanyaggyár) részeként üzemelő Budapesti Hanglemezgyár végezte, a készleteket a Ravill Nagykereskedelmi Vállalat raktározta, a külkereskedelmet pedig a Kultúra Könyv- és Hírlapkereskedelmi Vállalaton keresztül bonyolították. A felvételek készítése és az értékesítés egy kézbe került, mert a gyártó először az MHV szervezetének adta át az anyagokat, és nem közvetlenül a terjesztőknek, illetve a tárolóknak. Így nagyobb cenzúrára nyílt lehetőség, hiszen a kész lemezeket az MHV még egyszer ellenőrizhette a terjesztés előtt. Ez a későbbiekben nem is jött rosszul nekik, mivel még korrekciókat hajthattak végre. Ez történt az Illés Ne sírjatok, lányok! című 1973-as nagylemezével is, amely esetében az albumon látható csomagot először nemzetiszínű spárgával kötötték át, ám ezt rózsaszínűre kellett változtatni, hogy megjelenhessen.

Az Illésnek ezenkívül egyebek mellett Az utcán című számát is cenzúrázták, igaz, ezt még a lemezek legyártása előtt, mert a szám végének optimista hangot kellett megütnie, mivel egy szocialista fiatalnak a szöveg szerint tudnia kellett, hogy hová megy. A Good bye, London című szerzeményüket ugyancsak nem jelentethették meg a londoni incidens után közvetlenül, 1971-ben, hanem várniuk kellett egy évet, az Add a kezed! című LP-jükig. A legnagyobb késéssel azonban a Vigasztalj meg! című számukat adták ki, 1973-hoz képest 1993-ban (!) jelent meg.

Két tűz között

Az MHV saját hatáskörében is gyakorolta a cenzúrát, de értelemszerűen a céget felügyelő Művelődésügyi Minisztérium irányában is igyekezett lojális magatartást tanúsítani, így a könnyűzenészek két tűz közé kerülhettek, hiszen alkalmasint kétfelé is meg kellett felelniük. Ehhez a helyzethez hozzátartozott, hogy Bors Jenő rendszeresen beszámolt Barna Andrásnénak, a tárca zene- és táncművészeti főosztályvezetőjének a tevékenységükről. Ezt tette az 1971. december 13–20. közötti moszkvai útjáról is 1972. január 4-én, amikor gyermekkorának színhelyén a szocialista országok hanglemezgyártó vállalatainak együttműködéséről, a szovjet művészek magyar lemezen való nyugati megjelentetéséről (aminek esélye egyenlő volt a nullával), valamint a termelési együttműködésről és a szovjet lemezek Magyarországra szállításáról tárgyalt. A lemezkiadásban a szovjet dominancia többek között a nagy októberi szocialista forradalomnak nevezett bolsevik ünnep jubileumaira való különkiadványokban öltött testet. 1977-ben, a 60. évfordulóra még Kádár egyik beszédének részlete is felkerült a hanglemezre részben oroszul, részben magyarul. Ehhez formálisan a felsőbb pártszervek beleegyezése kellett, amit az MSZMP KB agitációs és propagandaosztályának vezetőjétől, Grósz Károlytól nem meglepő módon megkaptak.

Köpönyegforgatás a rendszerváltás után

Bors Jenő élete a rendszerváltás után is tartogatott meglepetéseket: az MHV éléről való 1990-es eltávolítása után a Quint hanglemezkiadó élére került, ahol kipróbálhatta magát a piacgazdaságban is. Itteni munkája során a profit érdekében még azt is belátta, hogy érdemes szerződtetnie olyan zenészeket, akiket korábban üldözött. A legékesebb példája ennek a korábban a „nemzet csótányaként” ismert Nagy Feró Beatricéje, akiket megjelentetett nagylemezen. Az idő tájt, amikor Bors Jenő örök nyugalomra hajtotta fejét (1999), Miklóska Lajos, a Beatrice egykorvolt basszusgitárosa a sok megpróbáltatás miatt túl volt már néhány ideggyógyászati kezelésen, és az is előfordult vele, hogy egy Vasedény-szaküzletben helyezkedett el eladói munkakörben.

A hazai könnyűzenei legendárium úgy tartja, hogy Bors Jenő halála előtt közvetlenül levelet írt számos zenésznek, akivel szorosabb kapcsolatban állt, és őszintén bocsánatot kért arra az esetre, ha valamivel megbántotta volna őket. A packázásokat és a megaláztatásokat nyilván nem lehetett meg nem történtté tenni, és a címzettek vélhetően nem is kezdtek hangos zokogásba a gyászhír hallatán, ugyanakkor többen elismerték, hogy a Kádár-rendszer hivatalnokai közül ő még a felvilágosultabbak közé tartozott.