Ugyan egész nap nem tettem ki a lábam a portánkról, de folyamatosan figyeltem a híreket, a bejegyzéseket a hivatalos és kevésbé hivatalos közösségi oldalakon. Megnyugvással konstatáltam, hogy aki – intézmény képviseletében vagy akár magánemberként – le akarta róni tiszteletét az 1848–’49-es forradalom és szabadságharc mártírjai előtt, az talált arra alkalmas, illetve érdemes helyszínt. Természetemből fakadóan, ha megakad a szemem egy témán, annak szeretek valamelyest utána járni. Ha számomra valami érdekes, avagy tanulságos, nem bírom ki, hogy meg ne osszam másokkal is.
Március 15-én nem nagyon szoktunk a Himnusszal előhozakodni. A forradalom kitörése előtt négy évvel, 1844-ben 13 aspiránst előzött meg Erkel Ferenc kompozíciója, amit aztán először július 2-án a Nemzeti Színházban mutattak be a nagyközönség előtt. Nem maradt fenn részletes híradás erről az eseményről, viszont az első nyilvános, szabadtéri előadásról így számolt be a Honderű 1844. augusztus 17-én: „erőteljes diapasonokban kezde zengeni ama fölséges néphymnus, mellyet Kölcseynk és Erkelünk egyesült lantjaik teremtének. Szent lelkesedés rezgé át a hallgatóságot, az erősmellű férfi és a csengő hangú énekesnők minden szavára, melly erélyezve az érczhangszerek teljes harmoniája által, valóságos nemzeti hymnusszá magasult”. Az esemény, melyen a „fölséges néphymnus” felcsendült, a Széchenyi nevű gőzhajó vízre bocsátása volt az óbudai hajógyárban augusztus 10-én. Következő évben, 1845. május 16-án Deák Ferenc és Vörösmarty Mihály erdélyi körútja során Kolozsvárra érkezett, ahol a korabeli sajtó szerint több száz fáklya lángjánál lelkes fiatalok énekelték a Himnuszt. A mű állami rendezvényen 1848. augusztus 20-án csendült fel először a Mátyás-templomban.
Fotó: Facebook
Bús Balázs, a Nemzeti Kulturális Alap alelnöke, az Óbudai Széchenyi Kör elnöke ma a Hajógyári-szigeten emlékezett az 1848–’49-es forradalom és szabadságharc hőseire. A Himnusz első szabadtéri előadásának emlékére és a Széchenyi tiszteletére felavatott emléktáblánál helyezte el koszorúját.
