Mennyit bír az emberi szív? Mennyit egy kamaszé?

A skandináv krimik kedvelői valószínűleg két kortárs izlandi szerzőt is tudnának említeni a műfaj művelői közül – Arnaldur Indriðasont és Yrsa Sigurðardóttirt –, ám ha a kérdés a szépirodalom képviselőjére vonatkozna, a válasz nem volna ennyire kézenfekvő. A Menny és pokol trilógia elolvasásával azonban változhat a helyzet. Jón Kalman Stefánsson több mint ezeregyszáz oldalas művét a XX. század eleji Izland sagájaként emlegetik.

Fotó: Wikipédia

Jón Kalman Stefánsson regényfolyamának központi alakját, egy korán elárvult – s a történet során mindvégig névtelen – kamasz fiút egy halásztelep dolgozójaként ismerjük meg a nyitó kötet elején. Azonban váratlanul tragédia történik: legjobb barátja, Bárður – akivel együtt szokott olvasni – tengerre szállás előtt elmulasztja magához venni felszerelése legfontosabb darabját, a vízhatlan anorákot, és egy hirtelen támadt jeges viharban halálra fagy. Bizonyára azért volt ennyire feledékeny, mert legutóbbi olvasmányukból, az Elveszett paradicsomból származó sorok jártak a fejében.

A fiú rádöbben: immár nincs keresnivalója e közösségben, melynek hangadói eleve ferde szemmel nézték az olvasást – „ez már gyalázat, átkos rohadást okoz az ember lelkében, túlzottan elpuhít az élettel szemben”, vélekedik az egyik mellékszereplő arról, hogy Bárður és ő folyton verseket idézgettek egymásnak –, úgyhogy hátizsákjába süllyeszti a szóban forgó kötetet, és nekivág, hogy visszavigye a tulajdonosának.

Merthogy Milton művét egy Kolbeinn nevű, világtalanná vált kapitánytól kapták kölcsön, aki csaknem négyszáz kötetre rúgó könyvtár birtokosa, és emiatt szintén különcnek tartják a környéken. Hozzá indul hát a fiú, és menet közben elhatározza: mihelyst teljesíti önként vállalt, utolsó feladatát, végez magával, hogy csatlakozhasson Bárðurhoz. Nem csekély erőfeszítés árán el is éri úti célját – a mindvégig csak Községként emlegetett helyet –, ám ott elbizonytalanodik a szándékait illetően, és bekapcsolódik a település életébe.

A második kötetben megismerjük a Község mindennapjait. Jórészt megrekedt vagy ellehetetlenült sorsok, a testet-lelket őrlő, mindennapos robotba belefásult, elmagányosodott szereplők bukkannak fel a lapokon. Csupán a vagyonosak számítanak – legalábbis részben – kivételnek: a karakán és kikapós özvegyasszony, Geirprúður; a kisváros jótevőjeként tisztelt – ám azt vasmarokkal fogó, és saját gazdasági érdekei mentén irányító – pénzember és nagybefektető, Tryggvi; a csakis a profitra összpontosító jobbkeze, a rideg Friðrik; annak szintén hideg és célratörő, ám lélegzetelállítóan szép serdülő lánya, Ragnheiður; a helyi iskola túlságosan sokat töprengő, akaratgyenge és alkoholista igazgatója, Gísli…

Aztán a fiú elhagyja az éppen csak megismert közeget: a helyi orvos – sorozatos késései miatt – megneheztel a postásra, Jensre, ezért rábízza a helyettes kézbesítő feladatát. A férfinak tehát még messzebbre kell mennie, mint szokott, és ha ezúttal sem bizonyul pontosnak, elbúcsúzhat az állásától. Hogy kisebb eséllyel érje baj a hallgatag óriást, segítői a fiút adják mellé kísérőül. És mivel a kötet hátralévő több mint kétszáz oldalán hóvihar tombol, vállalásuk végrehajtása annál is gyötrelmesebbnek bizonyul a furcsa páros számára, mint előzőleg gondolták. A fehér pokol leírását az út során megismert karakterek bemutatása szakítja meg: egy folyton köhögő kislány, egy hitében elgyengült, megkeseredett lelkipásztor, egy nyugtalanítóan vörös hajú szolgálólány, Álfheiður, oldalán törvénytelen gyermekével.

A szereplők életét meghatározó körülmények között egy üres papírlap is ajándék – hiszen a gyerekek azt rajzolhatnak rá, amit csak akarnak –, két jövevény felbukkanása pedig olyan segítség, amit a más helyzetben lévők nem is érthetnek: Jens és fiú közreműködésével lehetővé válik, hogy ház közelmúltban elhunyt asszonyának holtteste eljusson a legközelebbi emberlakta településre, ahol végre akad temető.

A harmadik kötet ismét a Községben játszódik, és az együttélés, a szerelem, a házasság lehetőségeit – lehetetlenségét? – taglalja. Mindemellett kiéleződik az első kötetben már vázolt konfliktus: Friðrik ultimátumot intéz a maga útját járó Geirprúðurhoz: hagyjon fel „a kevélységgel és erkölcsromboló életmódjával”, lépjen be a helyi nőegyletbe, kezdjen misére járni, végül – de nem utolsósorban – menjen férjhez. Ellenkező esetben – Tryggvi üzleti érdekeit érvényesítve – gazdaságilag ellehetetlenítik, vagyis tönkre fog menni. Ám az özvegyet nem olyan fából faragták, hogy minden további nélkül fejet hajtson és engedelmeskedjen az ilyen felszólításoknak.

A fiúnak ugyanakkor határoznia kell arról, mit kezdjen az első kötetben tett vállalásával, vagyis csatlakozzon-e idejekorán távozott Bárður barátjához, vagy ne?

A keretet tehát az adja, hogy a kamasz az élők és a holtak világa között bolyong, és keresi a helyét. A trilógia elbeszélője nem más, mint az izlandi holtak közössége. „Vajon mennyit bír az emberi szív?”, veti fel e kórus. Alighanem ez a regényfolyam központi kérdése, így valamennyi főbb szereplő esetében kiderül, milyen válasz adható rá. A tudásszomjas, könyveket és olvasást kedvelő kamasz például kezdetben alig szól valamit, hisz gondolatai rendre lehagyják a nyelvét, és sejtelme sincs, hogyan fejezhetné ki mindazt, ami a bensőjében lakik.

„Az ember az, amit mond, de az is, amiről hallgat”, állapítják meg róla az eltávozottak. A regény még életben lévő szereplői azonban távolról sem ennyire bölcsek, így a legtöbben habókosnak, ügyefogyottnak nézik a srácot (csak az őt befogadó Geirprúður talál neki a lényegét kifejező megnevezést: álomlakó).

Egy jelenetben a fiú két olyan asszonnyal is összekerül, akiknek korábban levelet írt, s mindkettő életét alapjaiban változtatták meg a tőle kapott sorok, vagyis számára is bebizonyosodik, hogy papírra rótt szavainak komoly hatásuk van. Végül pedig – egy ünnepélyes alkalommal – feláll az asztal mellől, s a lét különféle kérdéseit összegző szónoklatot tart az egybegyűlteknek, olyan megállapításokkal, mint például „Az embernek tudnia kell, hogy nem szabad csak azért élnünk, mert nem vagyunk halottak, az árulás. Az ember éljen úgy, mint egy csillag, és világítson.”

A regény másik központi vonulata tehát a fiú és a szavak viszonyáról mesél. Ezek alapján mondhatjuk, hogy a Menny és pokol egyfajta fejlődéstörténet. A háttérben ugyanakkor egy nagyregény elemei is felsejlenek: aligha véletlen, hogy a kamasz – a Gíslitől vett nyelvleckék során – épp a műfaj egyik nagymesterétől kap fordításai feladatot: „It was the best of times, it was the worst of times.” Ez Charles Dickens Két város regénye című művének méltán elhíresült felütése („Azok voltak a legjobb idők, azok voltak a legrosszabb idők”), szerepeltetése nem csupán egy jeles elődnek tett gesztus, de világirodalmi kontextust teremtő – vagy legalábbis tájékozódási pontot kijelölő, egyben összevetésre csábító – kitekintés is.

A Menny és pokol nagyregényes vonulata azonban különbözik a dickensiektől – társadalomrajzot ugyan nyújt, de teljes mértékben nélkülözi a nyomor romantikus ábrázolását. Szépítés és idealizálás nélkül mutatja be a szegénységet, a nehéz munka sorvasztó jellegét, a mindennapok túléléséért folytatott harc testi és lelki aspektusait. Így nem csak a kizsákmányolás huszadik század eleji formáit tárja elénk (a Község lakosainak jó része a Tryggvi által fenntartott vegyesboltban vásárol, és mert el van adósodva a nagybefektetőnek, készpénzt gyakorlatilag nem is látva dolgozik neki, hogy tartozásának összegét csökkentse); de azt sem hallgatja el, mennyire kiszolgáltatott helyzetben voltak annak idején a nők. Távolról sem véletlen tehát Geirprúður alakjának hangsúlyos szerepe, vagy az, hogy a már említett Álfheiður egy ponton felveti: ha az Úr nem a fiát, hanem a lányát küldte volna a földre, abból vajon képesek lettek volna tanulni a helyiek? „Leleplezte volna a bennünk lakó gonoszt, és ez talán elég lett volna hozzá, hogy megváltoztasson minket. Ti, férfiak, kénytelenek lettetek volna megpróbálni megérteni, mit jelent az: nőnek lenni” – mondja keserűen.

De a Menny és pokol nem elsősorban a fordulataival vagy mozgalmasságával hat, hisz nem kimondottan cselekményes, inkább szemlélődő, elmélkedő mű. A történetet rendre megszakítják a holtak karának reflexiói, kommentárjai és eszmefuttatásai. Narrációjuk visszatérő eleme, hogy mi a lényegi különbség az élet és a halál között; hogy tulajdonképpen mivel jár az élet, mi minden adja – adhatná – ki annak teljességét? Másutt olyan témákról elmélkednek, mint a boldogság és boldogtalanság vagy éppen az izlandi lét. „Ebben az országban néha tulajdonképpen lehetetlen élni, a hideg […] mélyen belénk fojt valamit, durvává tesz minket az élet keménysége, és az életörömöt kényszeredetté”, állapítják meg a holtak. Később pedig így fogalmaznak: „Egy szorongó kérdés és egy kitekert válasz. Az izlandi élet dióhéjban, hisz mi mindannyian teljességgel képtelenek vagyunk rá, hogy mások jelenlétében kifejezzük az érzelmeinket; csak a szívemhez ne közelíts.”

E gondolatfolyamok filozófiai eszmefuttatásokban, frappáns útmutatásokban és lírai betétekben egyaránt gazdagok. Olvastán a befogadóban akkor is feltámadna a gyanú, hogy költő formálta prózával van dolga, ha nem tudná, hogy a szerző annak idején poétaként indult – pedig így történt: Jón Kalman Stefánsson 1988 és ’93 között három verseskötettel jelentkezett.

Az első rész összefogott és drámai, a második részben már mutatkoznak a túlírtság jelei, a harmadikban a terjedelem egyértelműen a hatás rovására megy. Az eredeti szövegre bizonyos pontokon tehát ráfért volna a határozottabb szerkesztés, a befogadói élmény erejét pedig némiképp csökkenti, hogy a lezárás kissé kimódolt és melodramatikus lett. A regényfolyam tehát sokban hasonlít a benne nem csekély szerephez jutó tengerhez: olykor ráérősen ringat, könnyedén locsog, máskor elkap, magába ránt, hogy aztán felkavarva és meggyötörve köpjön ki magából. Olykor viszont egyszerűen csak parttalannak tűnik.

Jón Kalman Stefánsson neve azonban így is érdemes arra, hogy megjegyezzük. Sajátságos koncepció alapján összeállított, egyedi hangon előadott trilógiája pedig minden prospektusnál és ismeretterjesztő filmnél hatásosabb, emlékezetesebb szépirodalmi variációt kínál az Izland-élményre – nem éppen dióhéjban.

Jón Kalman Stefánsson: Menny és pokol trilógia. Jelenkor Kiadó, 2019

(A borítókép Jón Kalman Stefánsson izlandi író portréja. Forrás: Wikipédia)