Ezen a csodán még a sátán sem találna fogást

„A Polányi Hosszúhegy és a Kálvária-hegy közti völgyben elterülő, erdőkkel övezett sváb település, melynek festőiségét a hegyek és a síkság találkozása adja” – olvasható a szabad enciklopédia felületén az Europa Nostra-díjas Magyarpolányról, amelynek utcáján több mint negyven, boltozatos tornácú, mellvédes, oszlopos, fehérre meszelt parasztház áll a nemzeti örökség részét képezve. Azonban nem a természeti és épített táj szépsége teszi egyedülállóvá a Bakony délnyugati lejtőin húzódó falvacskát. Lakói minden évben egyszer – a pék, az állatorvos és a polgármester is – színészekké és énekesekké válnak, hogy a festői környezet díszletei között eljátsszák Jézus Krisztus szenvedéstörténetét.

Megidézte ugyanakkor a néhol – leginkább Erdélyben – még ma is tetten érhető falusi hagyományokat; a betlehemezést vagy éppen a regölést, ahol szintén nem a profizmusé a főszerep. Éppen ezért nem volt zavaró az olykor félrecsúszó énekhang vagy a nem tökéletes hangsúlyozás, hiszen itt valami sokkal nagyszerűbb kelt életre, mint a színházi előadások során szokott. Egy olyan – mára szinte elfeledett – gyakorlat, amely megidéz egy tisztább, jobb és élhetőbb kort, amikor természetes volt, hogy az emberek összejártak és közösen alkottak, teremtettek, mégpedig olyat, ami Istennek is tetsző. Egy faluközösség ismerte egymást, együtt dolgozott, együtt aratta le a munka gyümölcsét, együtt imádkozott és együtt is mulatott, ami által erőssé vált és nem volt kiszolgáltatott sem.

Az ilyen közösségi erőt nehéz megbontani, még ha maga a sátán próbálkozik is vele. 

A passiójáték két főördögét külön elismerés illeti, ők bármikor elmehetnének akár színházi ördögnek is, hiszen a színészi játéka mindkettejüknek kimagasló volt.

Izgalmas, ugyanakkor gondolkodásra ösztönző megoldásnak tartom, hogy az ördögök közül ketten-hárman a gonosz különböző arcait felöltve, hol a háttérben terveket szövő pokolfajzatokként, hol a Jézust elfogó római katonákként, hol pedig Kajafás és Annás előtt hajbókoló zsidó főemberekként tűntek fel, ahogy a kísértés ma is számtalan módon és alakban megjelenik közöttünk. A Jézust alakító egyetlen hivatásos színész-énekes, Dávid Roland hitelesen, és ami külön öröm volt számomra, nem a színházi színészetre jellemző túljátszással hozta a Megváltó figuráját, akit végig érezhetően körbelengett a gyermeki tisztaság. A brutális jelenetekből is nagyon szép megoldások születtek; nem jelent meg direkt módon sem az erőszak, sem a vér, mégis hatásosak voltak ezek a jelenetek is.

A jobbszélen a település polgármestere, Piátusként   Fotó: Zana Diána

A befejező mozzanatot érdemes külön kiemelni, amely mind látványban, mind pedig érzelmi síkon feltette a koronát az előadásra. A néphagyomány által megőrzött, Moldvában gyűjtött középkori imádság, az Aranymiatyánk után, mely Mária fiával való párbeszédét, és kettejük búcsúját örökíti meg, Jézust keresztre feszítik és meghal. A fény azonban mindenkoron győzedelmeskedik a sötétség felett, „a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat”. Minden gonosz ármánykodás, még Júdás meggyőzése is, hogy árulja el a Mestert, a legfelsőbb akarat szerint történik, hiszen enélkül nem végeztethetett volna be Jézus Krisztus küldetése, a megváltás. Isten fiának feltámadása az este legszebb képével égett be a jelenlévők szívébe; az addig sötétbe burkolózó kálváriát fényár öntötte el, Jézus pedig angyalok kíséretében vonult fel a fájdalmas rózsafüzér öt titkát megjelenítő öt stáció mellett a százötven lépcsőfokon a „mennyei magaslatokba”. 

A misztérium pedig örök – ahogy Udvardy György érsek fogalmazott zárógondolataiban –, bennünk, mindnyájunkban folytatódik.