magyarpolányi passiójátszás hagyománya egészen a XVIII. század derekára nyúlik vissza, amikor is a sváb betelepülők magukkal hozták ezt a hagyományt, majd hosszú szünet után, 1993-ban újból felelevenítették, 1998-tól pedig bevonták a falu közösségét is. Így lassan negyed évszázada, minden pünkösdkor a helyiek életre keltik a misztériumot, nekik mindez küldetés és egy olyan örökség, amely generációról generációra száll – mondta el korábban lapunknak Grőber József polgármester, akit Pilátus szerepében láthattunk, és láthatunk még ma este is augusztus 29-én este, hiszen az 52. Eucharisztikus Kongresszus éve nem múlhat el passiójáték nélkül még akkor sem, ha a járvány miatt el kellett halasztani.
Az este kilenckor kezdődő előadások egyikére fél órával korábban érkeztünk, de már javában sorakoztak a parkoló autók a falu főutcájának két oldalán. Érezni lehetett a levegőben, hogy nem mindennapi dolog készül. Nehezen megfogható ez az érzés; az augusztusi napszállta után az éjszaka már teljesen sötét, a hőmérséklet azonban még kellemes, húsz fok körüli volt, de az utcán felfelé ballagó embereknél pokrócok és takarók voltak. Nem először járhatnak itt, felkészülve jönnek – gondoltam. Feltekintve a tiszta égboltra, a csillagok is egyre fényesebben ragyogtak,
a dombok közé ékelődött kis terek, a derengő fények és a kivilágított, majd háromszáz esztendős barokk templom látványa pedig már önmagában misztériumként hatott.
A templom mellett két kis lelátó magasodott a kálváriadomb előtt, melyek pár perc múlva teljesen megteltek, több tucat pótszék vált szükségessé. Megérkezett a fővédnök, Soltész Miklós egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkár, és Udvardy György veszprémi érsek is. Ötszázan is lehettek a nézők, a hangulat mégis családias volt. Szarka Gyula, Kossuth-díjas énekes, gitáros, zeneszerző, a Ghymes együttes alapító tagja erre az egyedi helyszínre komponálta a misztériumjáték zenéjét. A zenekar a nézőtér mellett hangolt, a polgármester pedig – már Pilátusnak öltözve – fehér tógában járt-kelt a helyszínen, fogadta a vendégeket.
A két oldalról, bordó leplekben bevonuló vegyes kórus a nézőtérrel szemben a domboldalon helyezkedett el, később pedig talán a legkiemelkedőbb elemét nyújtotta a produkciónak, amely egészen a teremtéstörténetig, és az első emberpár paradicsomból való kiűzetéséig vitte vissza a nézőt. Ekkor kezdődik ugyanis a sötétség és a fény mindmáig tartó küzdelme. A sátán megkísérti Ádámot és Évát, a sötét hatalmak pedig azóta is a háttérben ármánykodva próbálják romlásba taszítani az emberek világát. Ezekre a nem földi dimenziókban fűződő szálakra építette a cselekményt a darab rendezője, a soproni Petőfi Színház igazgatója, Pataki András, aki Katona Imrével és Németh Ervinnel együtt írta a passiójáték szövegét, mely művészien archaizáló jellegével bájosan hangzott a laikus előadók szájából.
Egészen úgy éreztem, mintha néhány száz évvel korábbi évszámot írnánk, amikor még mindennapos és teljesen természetes volt, hogy egy falu népe közösen ad elő egy darabot.
Megidézte ugyanakkor a néhol – leginkább Erdélyben – még ma is tetten érhető falusi hagyományokat; a betlehemezést vagy éppen a regölést, ahol szintén nem a profizmusé a főszerep. Éppen ezért nem volt zavaró az olykor félrecsúszó énekhang vagy a nem tökéletes hangsúlyozás, hiszen itt valami sokkal nagyszerűbb kelt életre, mint a színházi előadások során szokott. Egy olyan – mára szinte elfeledett – gyakorlat, amely megidéz egy tisztább, jobb és élhetőbb kort, amikor természetes volt, hogy az emberek összejártak és közösen alkottak, teremtettek, mégpedig olyat, ami Istennek is tetsző. Egy faluközösség ismerte egymást, együtt dolgozott, együtt aratta le a munka gyümölcsét, együtt imádkozott és együtt is mulatott, ami által erőssé vált és nem volt kiszolgáltatott sem.
Az ilyen közösségi erőt nehéz megbontani, még ha maga a sátán próbálkozik is vele.
A passiójáték két főördögét külön elismerés illeti, ők bármikor elmehetnének akár színházi ördögnek is, hiszen a színészi játéka mindkettejüknek kimagasló volt.
Izgalmas, ugyanakkor gondolkodásra ösztönző megoldásnak tartom, hogy az ördögök közül ketten-hárman a gonosz különböző arcait felöltve, hol a háttérben terveket szövő pokolfajzatokként, hol a Jézust elfogó római katonákként, hol pedig Kajafás és Annás előtt hajbókoló zsidó főemberekként tűntek fel, ahogy a kísértés ma is számtalan módon és alakban megjelenik közöttünk. A Jézust alakító egyetlen hivatásos színész-énekes, Dávid Roland hitelesen, és ami külön öröm volt számomra, nem a színházi színészetre jellemző túljátszással hozta a Megváltó figuráját, akit végig érezhetően körbelengett a gyermeki tisztaság. A brutális jelenetekből is nagyon szép megoldások születtek; nem jelent meg direkt módon sem az erőszak, sem a vér, mégis hatásosak voltak ezek a jelenetek is.
A befejező mozzanatot érdemes külön kiemelni, amely mind látványban, mind pedig érzelmi síkon feltette a koronát az előadásra. A néphagyomány által megőrzött, Moldvában gyűjtött középkori imádság, az Aranymiatyánk után, mely Mária fiával való párbeszédét, és kettejük búcsúját örökíti meg, Jézust keresztre feszítik és meghal. A fény azonban mindenkoron győzedelmeskedik a sötétség felett, „a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat”. Minden gonosz ármánykodás, még Júdás meggyőzése is, hogy árulja el a Mestert, a legfelsőbb akarat szerint történik, hiszen enélkül nem végeztethetett volna be Jézus Krisztus küldetése, a megváltás. Isten fiának feltámadása az este legszebb képével égett be a jelenlévők szívébe; az addig sötétbe burkolózó kálváriát fényár öntötte el, Jézus pedig angyalok kíséretében vonult fel a fájdalmas rózsafüzér öt titkát megjelenítő öt stáció mellett a százötven lépcsőfokon a „mennyei magaslatokba”.
A misztérium pedig örök – ahogy Udvardy György érsek fogalmazott zárógondolataiban –, bennünk, mindnyájunkban folytatódik.
