– Neobarokk étkezőt, szecessziós tálalószekrényt, különböző stílusú asztalkákat és ülőalkalmatosságokat, metszeteket, emléktárgyakat, műemlék épületek rajzait és üveggyűjteményt látok – harmonikusan elrendezve. Kitől örökölte a tárgyak szeretetét, a vendégvárás és a terítéskultúra iránti szenvedélyét?
– Nálunk otthon hagyomány volt a szép asztalterítés, ami köré összegyűltünk. Az ünnepi alkalmakra a családtagokon kívül azokat is meghívtuk, akik valamilyen ok miatt egyedül maradtak. A családunk a Felvidékről, Gömörről származik.
Őseim közül báró Szeleczky Márton mecénás volt, imádságos könyveket adott ki, Győrben ispotályt rendezett be, Egerben a Dobó téren hozzájárult a minorita templom építéséhez, ezért a márványoltár homlokzatára a Szeleczky-címert faragták ki. A háború után a családunk mindenét elveszítette.
Mivel festményekre nem volt pénzem, metszeteket kezdtem el gyűjteni, s közben érdekelni kezdett, hogy mások milyen tárgyakkal veszik körül magukat. Írtam egy könyvet Gyűjtőszenvedély címmel, amelyben ismert embereket kértem fel, hogy mutassák be féltve őrzött kincseiket. Sára Sándor felhőket fotózott és köveket gyűjtött, mások fűzőket, legyezőket, teaszűrőket. Én kacsákat gyűjtök. A kollekciómban egészen messzi tájakról származó és különböző anyagokból készült darabokat lát.
– Mi az eredeti szakmája?
– Évekig könyvtáros voltam a Lakótervnél. Számos tehetséges, ma már neves építészt ismerhettem meg, akik a tervrajzokon kívül grafikákat is készítettek. Ezekből kiadványokat szerkesztettem, kiállításokat rendeztem. Neves grafikusok bevonásával 19 magyar város madártávlatú grafikai térképét is kiadtam. A férjemmel, aki kohómérnök volt, Algériába kerültem, ahol könyvtárat hoztam létre. Később ENSZ-szakértőként más afrikai országokban is dolgoztam. Mindenütt jártam a vidéket és a piacokat. Vonzottak a mitikus tárgyak, a kézi szőttesek, a szőnyegek, a népi kerámiák. Sok időt töltöttem múzeumokban, bújtam a szakirodalmat. 1990-től számos országban tanulmányozhattam az étkezési és a terítési kultúrákat.
– Hogyan született meg a Vendégvárás Művészete Egyesület ötlete?
– A lakásomat többször fotózták különböző alkalmak kapcsán. 1979-ben egy jó nevű fotós négy napig fényképezte a háromszintes házat. Megkértem, engedje meg, hogy megterítsek egy asztalt, és azt örökítse meg nekem. Az egyik fiam Franciaországban él, és a menyem küldött onnan egy folyóiratot, amelynek a címlapján egy pályázat volt Terítsd meg az év asztalát! címmel. Beküldtem a tíz évvel azelőtt készült fotót, és legnagyobb meglepetésemre a párizsi Carrousel du Louvre-tól értesítést kaptam, hogy díjat nyertem. Meghívtak a Recevoir című kiállításra, ahol fejedelmi asztalokat csodáltam meg. 1999-ben azzal a céllal alapítottam meg a Vendégvárás Művészete Egyesületet, hogy megismertessük az emberekkel az asztalterítés művészetét, közösen ápoljuk a hagyományokat és a tudásunkat továbbadjuk a fiataloknak. Szerencsére lelkes társakra találtam: az asztalkompozíciók létrehozásában neves keramikusok, képző-, ipar- és üvegművészek, textilesek, grafikusok is részt vettek. Fiatal művészeknek pályázatokat írtunk ki, hogy ők is bemutathassák az alkotásaikat. Az első kiállításunkat – Az ünnepi asztal fényét – a Podmaniczky-palotában mutattuk be. Szédületes sikere volt. Két kiállítást rendeztem itt, kettőt pedig a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban.
Miután fölvették Magyarországot az unióba, felkértem a 25 uniós nagykövet asszonyt, hogy készítsék el a saját hazai asztalukat. Mindegyikük elfogadta a meghívást. A svéd nagykövet asszony a Nobel-díj alkalmából megterített asztalt, a francia diplomácia képviselője a nagyköveti díszvacsorát mutatta be. A bejáratnál 25 terítékkel díszítettünk fel egy asztalt, amely az Európai Unió tagjait szimbolizálta.
A magyar kultúra éve Franciaországban rendezvénysorozat keretében La Rochelle-ben egy XVII. századi kastélyban kaptunk helyet. A gasztronómia és az asztalterítés terén a franciák az elsők közé tartoznak. Mi egy paraszti karácsonyi asztalt készítettünk a legegyszerűbb módon népi kerámiákkal, amelyet mézeskaláccsal, almával, dióval, kukoricával díszítettünk. Szimbolikus és izgalmas teríték volt. Odajöttek hozzám a látogatók, mondván, nem is gondolták volna, hogy Magyarországon – amelyről azt sem tudják, hol van – ilyen terítési kultúra létezik. Legalább tizenöten jelezték, hogy szeretnének ellátogatni hozzánk. Utána meghívást kaptunk Japánba, az ősi szertartások földjére. A japán asztalok pasztellszínűek, légiesek, visszafogottak. Mellettük állt a mi rusztikus terítékünk színes mezei virágokkal az asztal közepén. Oda még paraszti bútorokat is vittem itthonról, s berendeztem egy szobát. Szemmel láthatóan nagy hatást gyakorolt rájuk.
– A Terített asztalaink üzenete című csodaszép albuma bevezetőjében azt írja: „Valljuk, hogy a múlt értékeinek, hagyományainak, nemzeti örökségünknek megismerése és megismertetése mindannyiunk feladata. Olyan gazdag hagyaték ez, melyet őriznünk és továbbítanunk kell nemzettudatunk erősítéséhez.”
– A terített asztal végigkíséri az ember életét, nemcsak napi, hanem szakrális szerepe is van.
Missziómnak tartom kultúránk e szegmensének ismertetését, országimázsunk növelését.
– Soha sem pihen. Mostanában mivel foglalkozik?
– Nemsokára megjelenik a következő könyvem, amelyhez 28 jeles magyar tudóst és művészt kerestem föl, hogy osszák meg velünk, a járvány alatt mivel foglalkoztak, mi adott nekik erőt a nehéz napok elviselésére. Talán mások is kamatoztathatják gondolataikat. Számomra az alkotás, az értékmegőrzés, a hagyományok ápolása és továbbadása okoz örömet. Úgy vélem, az ember addig marad fiatal, amíg tervei vannak.
(A borítókép Bach Máté fotója)
