Folytatni Isten munkáját

Noha szülei képzőművészek, a középiskolában rajz-művészettörténet fakultációra járt, ráadásul mai napig rajzol vegyes technikával és számítógéppel, mégis író-költő lett, illetve kulturális antropológus, no meg ügyvéd. Csáji László Koppánnyal beszélgettünk.

Csáji László Koppány Fotó: Kurucz Árpád

– Művészszülők gyermekeként mikor érintette meg először az alkotni vágyás?
– A hetvenes-nyolcvanas évek művésztársadalmának széles rétege (az úgynevezett neoavantgárd) járt hozzánk heti rendszerességgel. Akkoriban még gyerek voltam. Bár sokszor találkoztam Weöres Sándorral is, mégis Nagy László társaságában kezdtem játszani a szavakkal. Sugárzó egyéniség volt.

– A magyarság származásáról mi volt az első, a korabeli hivatalos és tanított őstörténet-elmélettől eltérő olvasmányélménye?
– Édesapám egyik mestere Zajti Ferenc volt – aki kitűnő festő és amatőr orientalista volt, de barátja volt ­László Gyula is. Az ő könyvei jelentették a kezdetet. Apát nagyon érdekelte az őstörténet, hosszú sorozatot szentelt a rovásírásnak művészete egyik meghatározó korszakában. Ekkoriban nyiladoztam én is, kezdett foglalkoztatni, kik vagyunk, honnan jöttünk. Később – főleg feleségem révén – beleláttam a finnugrisztika igazságaiba is: rájöttem, hogy valóban nyelvrokonaink a finnek, a hantik, a manysik, ahogyan ezt László Gyula is hangsúlyozta. A probléma az, ha a nyelv- és néptörténetet összemossuk és egyenes leszármazási vonalba, lineáris faábrába helyezünk népeket, kizárólag nyelvrokonság alapján (ez egy evolúciós modell lenne). A régészeti, genetikai, történelemtudományi kutatások árnyalják a képet, önmagában egyik tudomány sem oldhatja meg a kérdést. A kétezres évekre érlelődött meg bennem, hogy nem vagy-vagy: vagy finnugor, vagy török, vagy iráni szálat, rokonságot kell kutatni, hanem azt, hogyan tudjuk ezeknek a népeknek megfogni a kezét, miközben a másikét nem engedjük el. Írtam erről egy őstörténeti koncepciót A sztyeppei civilizáció és a magyarság című könyvemben. Azt taglalom, miként tagozódott be a magyarság önálló nyelvvel a rendkívül sokszínű, de világtörténelmi jelentőségű sztyeppei világba. 

Úgy vélem, képesek voltunk megőrizni a nyelvünket a Krisztus előtti első évezred első századaitól, a lovas-nomád világ kialakulásától máig, és ennek oka van.

– Ezek szerint nem a hunoktól származunk?
– Örök vita, hogy a Kína határában élő, a közép-ázsiai és a Nyugat-Európára özönlő hunok mennyiben azonosak, s mennyiben különbözőek egymástól. A hun sokrétű fogalom, amelybe tágabb értelemben beletartoznak a hun népszövetség különböző nyelvű és kultúrájú népei. Az ázsiai hunok, a ­hsziungnuk Mao Tun nevű uralkodója a Krisztus előtti II. század elején például úgy fogalmazott: „most minden íjfeszítő nép egy családban egyesült”. 

Szűkebb, etnikai szempontból szerintem nem voltunk hunok, ám beletartoztunk az íjfeszítő népek nagy családjába, az akkori hun népszövetségbe, amelyik ­óriási eurázsiai világbirodalmat alkotott. 

Ráadásul több ízben. A már említett, Kr. e. II. századtól Kína határán, majd a Kr. u. III. századtól Közép-Ázsiában, végül következett az euró­pai vagy nyugati hunok időszaka a IV. század közepétől az V. század közepéig. Sok népességtörténeti változás zajlott le ezalatt.

"Nem voltunk hunok, ám beletartoztunk az íjfeszítő népek nagy családjába" Fotó: Kurucz Árpád

– Az íjfeszítő népek zseniális, világtörténelmet formáló, innovatív teljesítménye a reflexíj, aminek köszönhették hadi sikereiket, hódításaikat.
– Kétségtelen. Fejlettebb volt a hunok csontlemezekkel merevített reflexíja a szkíta, szarmata típusúhoz képest, és ez a harcászatban beláthatatlan előnyt jelentett, hiszen az ellenség előbb ért lőtávolba, mint fordítva. A Magyar Tudományos Akadémia 2012-ben állította fel Magyar őstörténeti témacsoportját, aminek a főtitkára Sudár Balázs lett, így többek között az íjkészítési technológia kutatását is e sokrétű csapatmunkában folytatta tovább. Sudár Balázs mutatta ki azt is a krími tatár Ágyil szultán hőseposzával kapcsolatban, milyen fontos szerepe van a szájhagyománynak, ami akár évszázadokon át viszonylag hűen megőrizhet történeti eseményeket. A népemlékezetet azonban nem szabad összekeverni a történelmi tényekkel, történelmi leírásokkal. A néphagyomány történetekben gondolkodik, amelyekben különböző korok eseményei sűrűsödnek egybe. Háromévnyi munkával nemrég készítettük el Somfai Kara Dáviddal a Manasz kirgiz hőseposz fordítását, én a műfordítást készítettem. Az eposz sok évszázadon keresztül szájhagyományozás útján maradt fenn, így a régészeti leleteknél sokkal élőbb, a történeti forrásoknál sokkal igazabb módon őrizte meg az egyik íjfeszítő nép, a kirgizek új hazába költözésének sokszálú történetét és a hajdani lovas-nomád világ szokásait, értékrendjét. Elképesztő néprajzi kincsesbánya, hogyan éltek és gondolkodtak a lovas-nomádok. Ami számunkra különösen fontos, hogy az eposz egy új hazába költözést, egy honfoglalást örökít meg.

– Tudjuk, miként kutatja a múltat a nyelvész, a régész, a történész, de mi a módszere a kulturális antropológusnak avagy történelmi néprajzosnak?
– A kulturális és szociálantropológia elsősorban a kortárs valóságot képes megragadni, azt kutatja, amit lát, hall, azaz olyan tudásig nyúl vissza, amiről még élő emberek beszélnek. Ez átfedésben van a történettudomány „oral history” irányzatával, de sokkal fontosabb, hogy társadalmi és kulturális folyamatok hiteles, konkrét adatokon nyugvó modell­jeit képes megalkotni, ami a múlt kutatásában megkerülhetetlen. Ellenkező esetben íróasztal-elméleteket, ­spekulációkat gyártanánk.

– A honfoglalásnak viszonylag kevés élő tanúja akad…
– Amikor a történészek igyekeznek megérteni bizonyos társadalmi jelenségeket, teszem azt, hogyan épül be egy új hazába került etnikai csoport a társadalmi környezetébe, akkor mi valódi társadalmi folyamatokat kutatunk a jelenben, és modellezzük ezt. A spekulatív elméletekhez képest a szociális antropológia követi az értékek megőrzését és a kortárs valóságra való válaszadást, így alapját képezheti a múltbéli folyamatok hitelesebb vizsgálatának is.

Költőnek, írónak indult, majd tudós lett. Fotó: Kurucz Árpád

– Miként vált művészből tudóssá? Gondolom, előbb kezdett verseket írni, mint terepkutatást folytatni.
– Szerb Antal mondta: ha egy férfi egyetlen verset is ír életében, azt kamaszkorában teszi, és trubadúr stílus­ban. Költőnek, írónak indultam, és meg is maradtam annak, hiába végeztem el először a jogi egyetemet. Ott szintén az ember foglalkoztatott, csakúgy, mint a pécsi egyetem antropológia és néprajz szakán, ahol 13 év ta­nulás után szereztem meg a dok­tori fokozatot. Egymásra épül az egyes területeken megszerzett tudás, miközben stílusban persze teljesen más szövegeket kell fogalmaznom, a cél mégis ha­sonló. Az afgán, pakisztáni vidék etológiai kutatása vagy egy bírósági beadvány élesen elválik egy verstől, mégis lehetnek mindegyikben árnyalt gondolatok, empátia és hitelesség.

– Ha már említette Afganisztánt, segítsen megérteni, milyen ország, milyen népek lakják.
– Afganisztánt a diplomácia hozta létre. Amikor a XIX. század utolsó harmadában veszélyesen megközelítette az orosz cári birodalom érdekszférája a brit gyarmatbirodalmat, a britek attól tartottak, hogy elfoglalhat Perzsia és India között akkora területet, amelyen kijuthat az Indiai-óceán­ra. Hosszas diplomáciai sakkjátszma vette kezdetét (a „Great Game”), és végül megegyeztek egy pufferzóna létrehozásában. 

Ez lett a sokvallású, soknyelvű, sok népcsoportot magában foglaló Afganisztán. Ameddig a status quo görcsössé váló elvei alapján egyben akarják tartani az itt élőket, addig félő, hogy folyamatosak lesznek a problémák.

– Ami ránk nézve különösen veszélyes, hogy ma az az ország terroristafészek.
– Terroristafészek számos más országban is akad, nem kell olyan messzire menni. Ezek az ember fanatizálhatóságából erednek. Bárhol, ahol kibékíthetetlen gyűlölködés fakad etnikai, vallási, vagyoni okokból, ott kialakulhat a terrorizmus. Az IRA vagy az ETA „civilizált” európai területen akarja elérni célját. A terrorizmus lehetősége ott lappang közöttünk, mint Camus Pestis című könyvében a járvány bacilusai. A fanatizálás ébreszti fel őket. Nem másokban, először magunkban kell keresni az ellenszert, hogy ne váljunk fanatikusokká, a radikális mozgalmár attitűdökkel átitatott gyűlölet ne szökkenjen szárba szívünkben. Ennek első lépcsője, hogy megpróbáljuk megérteni a „mást”, a másként gondolkodókat, a másik értékrendjét. A kulturális antropológia ebben is sokat segíthet.

– Békésebb jeleneteket örökített meg a Duna Televízió, amikor 1999-től etnológiai kutatásairól készített filmet.
– Az első film a nepáli utamról szólt, az ezt követő utazásaimon már saját stábbal jártam be a pakisztáni–afgán határvidéket, Indiát, Nyugat-Kínát, a kazah sztyeppét. 2001 és 2010 között húsz, főleg történeti néprajzi témájú, etnológiai dokumentumfilmet forgatva. Két évvel ezelőtt Szabadság, harc címmel kisjátékfilmet készítettünk, amelynek utómunkálataiban részt vett Sára Sándor is. Az ő emlékének ajánlottuk az 1848/49-es szabadságharcról szóló filmet.

– Amelynek rendezője Sára Balázs volt…
– Igen, egyben producertársam. 

Azt igyekeztem a forgatókönyvben bemutatni, hogy a társadalom szétszakítottsága milyen párhuzamos valóságokat teremt, van-e lehetőség a párbeszédre, az empátia legyőzheti-e a gyűlöletet, és ezt a törekvést engedik-e a szemben álló „oldalak”.

Úgy vélem, akkor működhet megbékélés, ha találunk valamilyen közös nevezőt. Lehet ilyen a hazaszeretet, a vallási identitás, de mindenképpen valamiféle értékrenden kell alapulnia. A néprajz és a kulturális antropológia egyik fontos társadalmi szerepe, hogy segít meglátni a számunkra idegen „másik” emberi arcát. Hiszem, hogy a társadalmi megosztottság csökkentéséhez ezen keresztül vezet az út.

– Milyen értékrend húzódik meg írói, ügyvédi és etnológusi munkája mögött?
– Eddigi munkáimban nem kergettem a népszerűséget, csupán Isten munkáját igyekeztem folytatni, a teremtést, tehát az alkotást. Tágan értelmezve a családalapítással, a hazaszeretettel és az Isten iránti alázattal is tudjuk ezt a célt szolgálni, ki mivel. Felismertem, hogy vagy folytatjuk Isten munkáját, vagy lebontjuk. Ha folytatni akarjuk, ahhoz képesnek kell lennünk továbbadni legelemibb közös értékrendünket, a szeretet, az empátia és a szociá­lis érzékenység értékét, ezt a korokon és térségeken átívelő közös emberi hagyatékunkat. Ez aztán elvezethet a legkibékíthetetlenebbnek tűnő ellentétek feloldásához is.

(A borítóképen Csáji László Koppány látható. Fotó: Kurucz Árpád)