– Művészszülők gyermekeként mikor érintette meg először az alkotni vágyás?
– A hetvenes-nyolcvanas évek művésztársadalmának széles rétege (az úgynevezett neoavantgárd) járt hozzánk heti rendszerességgel. Akkoriban még gyerek voltam. Bár sokszor találkoztam Weöres Sándorral is, mégis Nagy László társaságában kezdtem játszani a szavakkal. Sugárzó egyéniség volt.
– A magyarság származásáról mi volt az első, a korabeli hivatalos és tanított őstörténet-elmélettől eltérő olvasmányélménye?
– Édesapám egyik mestere Zajti Ferenc volt – aki kitűnő festő és amatőr orientalista volt, de barátja volt László Gyula is. Az ő könyvei jelentették a kezdetet. Apát nagyon érdekelte az őstörténet, hosszú sorozatot szentelt a rovásírásnak művészete egyik meghatározó korszakában. Ekkoriban nyiladoztam én is, kezdett foglalkoztatni, kik vagyunk, honnan jöttünk. Később – főleg feleségem révén – beleláttam a finnugrisztika igazságaiba is: rájöttem, hogy valóban nyelvrokonaink a finnek, a hantik, a manysik, ahogyan ezt László Gyula is hangsúlyozta. A probléma az, ha a nyelv- és néptörténetet összemossuk és egyenes leszármazási vonalba, lineáris faábrába helyezünk népeket, kizárólag nyelvrokonság alapján (ez egy evolúciós modell lenne). A régészeti, genetikai, történelemtudományi kutatások árnyalják a képet, önmagában egyik tudomány sem oldhatja meg a kérdést. A kétezres évekre érlelődött meg bennem, hogy nem vagy-vagy: vagy finnugor, vagy török, vagy iráni szálat, rokonságot kell kutatni, hanem azt, hogyan tudjuk ezeknek a népeknek megfogni a kezét, miközben a másikét nem engedjük el. Írtam erről egy őstörténeti koncepciót A sztyeppei civilizáció és a magyarság című könyvemben. Azt taglalom, miként tagozódott be a magyarság önálló nyelvvel a rendkívül sokszínű, de világtörténelmi jelentőségű sztyeppei világba.
Úgy vélem, képesek voltunk megőrizni a nyelvünket a Krisztus előtti első évezred első századaitól, a lovas-nomád világ kialakulásától máig, és ennek oka van.
– Ezek szerint nem a hunoktól származunk?
– Örök vita, hogy a Kína határában élő, a közép-ázsiai és a Nyugat-Európára özönlő hunok mennyiben azonosak, s mennyiben különbözőek egymástól. A hun sokrétű fogalom, amelybe tágabb értelemben beletartoznak a hun népszövetség különböző nyelvű és kultúrájú népei. Az ázsiai hunok, a hsziungnuk Mao Tun nevű uralkodója a Krisztus előtti II. század elején például úgy fogalmazott: „most minden íjfeszítő nép egy családban egyesült”.
Szűkebb, etnikai szempontból szerintem nem voltunk hunok, ám beletartoztunk az íjfeszítő népek nagy családjába, az akkori hun népszövetségbe, amelyik óriási eurázsiai világbirodalmat alkotott.
Ráadásul több ízben. A már említett, Kr. e. II. századtól Kína határán, majd a Kr. u. III. századtól Közép-Ázsiában, végül következett az európai vagy nyugati hunok időszaka a IV. század közepétől az V. század közepéig. Sok népességtörténeti változás zajlott le ezalatt.
– Az íjfeszítő népek zseniális, világtörténelmet formáló, innovatív teljesítménye a reflexíj, aminek köszönhették hadi sikereiket, hódításaikat.
– Kétségtelen. Fejlettebb volt a hunok csontlemezekkel merevített reflexíja a szkíta, szarmata típusúhoz képest, és ez a harcászatban beláthatatlan előnyt jelentett, hiszen az ellenség előbb ért lőtávolba, mint fordítva. A Magyar Tudományos Akadémia 2012-ben állította fel Magyar őstörténeti témacsoportját, aminek a főtitkára Sudár Balázs lett, így többek között az íjkészítési technológia kutatását is e sokrétű csapatmunkában folytatta tovább. Sudár Balázs mutatta ki azt is a krími tatár Ágyil szultán hőseposzával kapcsolatban, milyen fontos szerepe van a szájhagyománynak, ami akár évszázadokon át viszonylag hűen megőrizhet történeti eseményeket. A népemlékezetet azonban nem szabad összekeverni a történelmi tényekkel, történelmi leírásokkal. A néphagyomány történetekben gondolkodik, amelyekben különböző korok eseményei sűrűsödnek egybe. Háromévnyi munkával nemrég készítettük el Somfai Kara Dáviddal a Manasz kirgiz hőseposz fordítását, én a műfordítást készítettem. Az eposz sok évszázadon keresztül szájhagyományozás útján maradt fenn, így a régészeti leleteknél sokkal élőbb, a történeti forrásoknál sokkal igazabb módon őrizte meg az egyik íjfeszítő nép, a kirgizek új hazába költözésének sokszálú történetét és a hajdani lovas-nomád világ szokásait, értékrendjét. Elképesztő néprajzi kincsesbánya, hogyan éltek és gondolkodtak a lovas-nomádok. Ami számunkra különösen fontos, hogy az eposz egy új hazába költözést, egy honfoglalást örökít meg.
– Tudjuk, miként kutatja a múltat a nyelvész, a régész, a történész, de mi a módszere a kulturális antropológusnak avagy történelmi néprajzosnak?
– A kulturális és szociálantropológia elsősorban a kortárs valóságot képes megragadni, azt kutatja, amit lát, hall, azaz olyan tudásig nyúl vissza, amiről még élő emberek beszélnek. Ez átfedésben van a történettudomány „oral history” irányzatával, de sokkal fontosabb, hogy társadalmi és kulturális folyamatok hiteles, konkrét adatokon nyugvó modelljeit képes megalkotni, ami a múlt kutatásában megkerülhetetlen. Ellenkező esetben íróasztal-elméleteket, spekulációkat gyártanánk.
– A honfoglalásnak viszonylag kevés élő tanúja akad…
– Amikor a történészek igyekeznek megérteni bizonyos társadalmi jelenségeket, teszem azt, hogyan épül be egy új hazába került etnikai csoport a társadalmi környezetébe, akkor mi valódi társadalmi folyamatokat kutatunk a jelenben, és modellezzük ezt. A spekulatív elméletekhez képest a szociális antropológia követi az értékek megőrzését és a kortárs valóságra való válaszadást, így alapját képezheti a múltbéli folyamatok hitelesebb vizsgálatának is.
– Miként vált művészből tudóssá? Gondolom, előbb kezdett verseket írni, mint terepkutatást folytatni.
– Szerb Antal mondta: ha egy férfi egyetlen verset is ír életében, azt kamaszkorában teszi, és trubadúr stílusban. Költőnek, írónak indultam, és meg is maradtam annak, hiába végeztem el először a jogi egyetemet. Ott szintén az ember foglalkoztatott, csakúgy, mint a pécsi egyetem antropológia és néprajz szakán, ahol 13 év tanulás után szereztem meg a doktori fokozatot. Egymásra épül az egyes területeken megszerzett tudás, miközben stílusban persze teljesen más szövegeket kell fogalmaznom, a cél mégis hasonló. Az afgán, pakisztáni vidék etológiai kutatása vagy egy bírósági beadvány élesen elválik egy verstől, mégis lehetnek mindegyikben árnyalt gondolatok, empátia és hitelesség.
– Ha már említette Afganisztánt, segítsen megérteni, milyen ország, milyen népek lakják.
– Afganisztánt a diplomácia hozta létre. Amikor a XIX. század utolsó harmadában veszélyesen megközelítette az orosz cári birodalom érdekszférája a brit gyarmatbirodalmat, a britek attól tartottak, hogy elfoglalhat Perzsia és India között akkora területet, amelyen kijuthat az Indiai-óceánra. Hosszas diplomáciai sakkjátszma vette kezdetét (a „Great Game”), és végül megegyeztek egy pufferzóna létrehozásában.
Ez lett a sokvallású, soknyelvű, sok népcsoportot magában foglaló Afganisztán. Ameddig a status quo görcsössé váló elvei alapján egyben akarják tartani az itt élőket, addig félő, hogy folyamatosak lesznek a problémák.
– Ami ránk nézve különösen veszélyes, hogy ma az az ország terroristafészek.
– Terroristafészek számos más országban is akad, nem kell olyan messzire menni. Ezek az ember fanatizálhatóságából erednek. Bárhol, ahol kibékíthetetlen gyűlölködés fakad etnikai, vallási, vagyoni okokból, ott kialakulhat a terrorizmus. Az IRA vagy az ETA „civilizált” európai területen akarja elérni célját. A terrorizmus lehetősége ott lappang közöttünk, mint Camus Pestis című könyvében a járvány bacilusai. A fanatizálás ébreszti fel őket. Nem másokban, először magunkban kell keresni az ellenszert, hogy ne váljunk fanatikusokká, a radikális mozgalmár attitűdökkel átitatott gyűlölet ne szökkenjen szárba szívünkben. Ennek első lépcsője, hogy megpróbáljuk megérteni a „mást”, a másként gondolkodókat, a másik értékrendjét. A kulturális antropológia ebben is sokat segíthet.
– Békésebb jeleneteket örökített meg a Duna Televízió, amikor 1999-től etnológiai kutatásairól készített filmet.
– Az első film a nepáli utamról szólt, az ezt követő utazásaimon már saját stábbal jártam be a pakisztáni–afgán határvidéket, Indiát, Nyugat-Kínát, a kazah sztyeppét. 2001 és 2010 között húsz, főleg történeti néprajzi témájú, etnológiai dokumentumfilmet forgatva. Két évvel ezelőtt Szabadság, harc címmel kisjátékfilmet készítettünk, amelynek utómunkálataiban részt vett Sára Sándor is. Az ő emlékének ajánlottuk az 1848/49-es szabadságharcról szóló filmet.
– Amelynek rendezője Sára Balázs volt…
– Igen, egyben producertársam.
Azt igyekeztem a forgatókönyvben bemutatni, hogy a társadalom szétszakítottsága milyen párhuzamos valóságokat teremt, van-e lehetőség a párbeszédre, az empátia legyőzheti-e a gyűlöletet, és ezt a törekvést engedik-e a szemben álló „oldalak”.
Úgy vélem, akkor működhet megbékélés, ha találunk valamilyen közös nevezőt. Lehet ilyen a hazaszeretet, a vallási identitás, de mindenképpen valamiféle értékrenden kell alapulnia. A néprajz és a kulturális antropológia egyik fontos társadalmi szerepe, hogy segít meglátni a számunkra idegen „másik” emberi arcát. Hiszem, hogy a társadalmi megosztottság csökkentéséhez ezen keresztül vezet az út.
– Milyen értékrend húzódik meg írói, ügyvédi és etnológusi munkája mögött?
– Eddigi munkáimban nem kergettem a népszerűséget, csupán Isten munkáját igyekeztem folytatni, a teremtést, tehát az alkotást. Tágan értelmezve a családalapítással, a hazaszeretettel és az Isten iránti alázattal is tudjuk ezt a célt szolgálni, ki mivel. Felismertem, hogy vagy folytatjuk Isten munkáját, vagy lebontjuk. Ha folytatni akarjuk, ahhoz képesnek kell lennünk továbbadni legelemibb közös értékrendünket, a szeretet, az empátia és a szociális érzékenység értékét, ezt a korokon és térségeken átívelő közös emberi hagyatékunkat. Ez aztán elvezethet a legkibékíthetetlenebbnek tűnő ellentétek feloldásához is.
(A borítóképen Csáji László Koppány látható. Fotó: Kurucz Árpád)
