A Fessünk jövőt! alcímet viselő Picasso-projektnek kettős célja volt. Az egyik nyilván prózai ok, hogy a lepusztult jókora falfelület megszépüljön, a színes falfestmény pedig oldja a börtönre jellemző szürke egyhangúságot. A projekt másik célja az érintett elítéletek lelki épülése, ami talán még fontosabb.
– Amikor le kellett raknom az övet, a telefont, a kulcsokat, amikor fémes csattanással csukódott mögöttem az ajtó, és első alkalommal beléptem az elítéltek közé, hát őszintén szólva nagyon furcsa érzések kavarogtak bennem – emlékszik vissza Vigyinszki Attila festőművész-rajztanár, aki szakmai instruktorként vett részt a munkában. – Aztán persze fokról fokra oldódik ez a kellemetlen érzés. Bemutattak annak a hét vállalkozó szellemű elítéltnek, úgy huszonöt és negyven év közötti férfiaknak, akik részt vehettek a munkában. Egy teremben beszélgettünk, és gyanakodva méregettük egymást, szigorú embernek képzeltek. Akadt köztük, aki nem is igazán akart festeni, azt mondta, ő legfeljebb csak vizet hord majd. Mások is bátortalanul csak vékony ecsetet mertek választani az első időben, de aztán megismertük egymást és a kölcsönös bizalmatlanság köztünk álló falai néhány alkalom után leomlottak. Ahogy az addig nem létező önbizalmuk is egészséges módon helyrejött, amint megérezték a sikerek, az eredményes munka örömét. Nem kellett sok idő, hogy a legfélénkebb is lelkesedjen, és bátran dolgozzon az állványzaton! Szó szerint élményfestésként éltük meg mindnyájan, én pedig felül tudtam kerekedni azon, hogy ők voltaképpen miért is vannak bent. Már nem a bűnöst, hanem a jót tenni igyekvő embert láttam, éreztem bennük.
A feladat egy 47 méter hosszú, négy méter magas fal vaskapuval, továbbá egy hét méteres, ablakokkal tagolt épületfalszakasz megfestése volt. E méret közelíti a Feszty-körképet. A hosszú felület adta magát ahhoz, hogy a képsorozat egy sorstörténetet meséljen el a bűnelkövetéstől az elítéltetésen át egészen a szabadulásig. A szimbolika persze végtelenül könnyen értelmezhető, a képek alaptémáját azok a rajzok adták, amelyeket a Picasso-projektben részt vevő elítéltek alkottak az országszerte. Ezekből együtt választották ki a leginkább megvalósíthatókat, majd a festő egy hosszú teleszkópos bot végére szerelt ecsettel felvázolta az egyes képek főbb motívumait.
– Én csak azért kellettem, mert harmincöt éve készítek falfestményeket, és fontos volt, hogy méretarányban, stílusban többé-kevésbé egységes képpé, tartalmilag egyfajta folyamatábrává álljon össze a mű. A színek nagy részét ők vitték fel, én pedig javítottam, ha kellett. A börtönparancsnok volt a zsűrielnök, naponta lelátogatott hozzánk. A megfestett történet a bűnelkövetéstől a szabadulásig terjedő időszakról szól, de igyekezetünk szerint elsősorban érzéseket fejeznek ki. A részt vevő hét elítéltnek e lehetőség óriási jutalom volt, de úgy érzem, nekem is – hangsúlyozta Vigyinszki Attila.
A falképfestés egyik fiatal elítélt résztvevője Ramos Tibor, aki hangsúlyozza, hogy nem erőszakos bűncselekményért kapott hat évet. Pécsen élettársa és két gyereke várja haza, de még további négy évet kell letöltenie.
– Szerettem volna önmagamnak és a családomnak megmutatni, hogy ebben is jó vagyok. Mert nem úgy van, hogy egyszer hibáztunk az életben, aztán mindennek vége. Mindig van esély megváltozni. Ha szabadulok, mellettük leszek, eljárok dolgozni. Az építőiparban bőven van munka szerencsére, és azelőtt is dolgoztam szobafestőként.
– Úgy érzi, ezzel a kreatív munkával kicsit kiszabadult a börtönvilág valóságából? – teszem fel a kérdést.
– Nagyon is! Nem is gondoltam, hogy ennyire jól együtt tudunk dolgozni a rabtársakkal, sokkal jobb most, hogy erről az arcukról is megismertem őket. Mesterünk, Vigyinszki Attila nagyon sok jó dolgot tanított nekünk, nagyon megkedveltük őt. Számomra a legfontosabb képrészlet azok közül, amin dolgoztam, a négyfelé ágazó macskaköves út, amelynél tábla mutatja, hogy van út a jó és van a rossz irányba is. Én pedig azt szeretném, hogy a családom is lássa, a jó irányba haladok.
Borítókép: Festők a váci börtönben (Fotó: BvOP)
