A nevét jellegzetes alaprajzáról kapó erődítmény a Monostoritól mintegy négy kilométerre keletre fekszik, a Duna jobb partján. A látogató első pillantásra fel sem mérheti, de megközelítésével az ország elmúlt fél évezredének egyes eseményeihez is közelebb kerül: az erőd – cölöpökből összerótt palánkvárként – a XVI. században épült, hogy biztosítsa a helyet a túlsó parti (tehát ma már szlovák területen lévő) Öregvárral összekötő hajóhíd védelmét.
A török harcok korának letűntével az erődrendszer a funkcióját vesztette, ezért elhanyagolták, állapota leromlott. 1848 őszén azonban hozzáfogtak a felújításához, hiszen a magyar védők kiemelt feladata volt, hogy megtartsák a várat, még úgy is, hogy a hajóhidat 1849 januárjában megsemmisítette a jégzajlás. A krónikák azt is feljegyezték ebből az időszakból, hogy a fősereg vezére – a súlyos fejsérüléséből lábadozó Görgei Artúr – távcsövén innen, a Csillagerődből kísérte figyelemmel a július 11-i komáromi csatát.
A győztes osztrák fél 1849 októberében vette birtokba az erődrendszert, és nekilátott, hogy valóra váltson egy korábbi elképzelést. I. Ferenc császár ugyanis már a napóleoni háborúk idején elhatározta: a Duna két partján fekvő Komáromot a Habsburg Birodalom legjelentősebb erősségévé kell fejleszteni.
Az erődrendszer – a Csillagerőd, a Monostori-erőd és az Igmándi-erőd – kialakításával csakugyan létre is jött Közép-Európa egyik legjelentősebb katonai komplexuma, amely akár kétszázezer fős sereget is képes volt befogadni. A csaknem teljesen lebontott, majd téglából és kőből újjáépített Csillagerőd 1850 és 1870 között nyerte el hosszú ideig végleges arculatát: udvarára kaszárnyát emeltek, és vizesárokkal vették körül. A Monarchia hadserege laktanyaként és raktárként használta, amíg tehette, az 1920-as trianoni békediktátum után aztán a Magyar Királyi Honvédség lőszerraktára települt ide.
A létesítmény további történelme már nem a hadviseléshez kapcsolódik, sokkal inkább arról árulkodik, hogy birtokosai hogyan találtak neki újabb és újabb funkciót a változó körülmények közepette: 1944 telén három hónapig – október és december között – internálótáborként működött. A második világháború után szükséglakásokat hoztak létre benne, később a helyi ÁFÉSZ tulajdonába került. Egyes beszámolók szerint a szövetkezet még a kétezres évek elején is zöldségraktárként használta a helyiségeit.