A Chiara története azért elgondolkodtató művészfilm, mert azt a kérdést teszi fel, amely az ókortól napjainkig temérdek műalkotásban fellelhető: egy ember elmenekülhet-e a sorsa elől. A filmben megismerjük egy délolasz kisváros életét, valamint a Guerrasio családot. A hétköznapok díszletei mögött azonban sötét titok lappang. Chiara, aki egy vagány kamaszlány, nyomozásba kezd, amikor a család egyik autóját felrobbantják, az édesapja pedig eltűnik. Jonas Carpignano jól érzékelteti a filmben, milyen szenvedély dúl a fiatalok lelkében, ha a múlt titkait kutatják, ám Chiarának szembe kell néznie azzal, hogy a saját sorsa, a saját élete nem függetleníthető a család múltjától.
A filmrendező remek érzékkel tárja a nézők elé a sorsdrámák dramaturgiáját.
Bemutatja ugyanis, hogy minél többet tud meg a főszereplő kamaszlány a családjának sötét titkaiból meggondolatlan cselekedetei révén, annál jobban afelé vezeti életének történetét, hogy beteljesítse a sorsát. Vagyis azt, hogy neki is be kelljen állnia a maffia szolgálatába, ahogy apjának, aki már soha többet nem tud szabadulni tőlük.
Ördögi kör ez, az alkotók fel is teszik a kérdést, amely a film nézőiben is megfogalmazódik: mit kell tennie a lánynak, hogy ne vesszen el. Szinte a film végéig azt látjuk, hogy bármit tesz, ami a múlt kiderítésével kapcsolatos, a végzete felé sodorja. El is könyvelhetjük, hogy nincs menekvés a maffia karmai közül, ráadásul akkor, ha egy lány igazán kötődik az apjához, aki viszont a maffia tagjaként tengeti életét. Hogy teljes legyen a dráma, a drogkereskedők hétköznapjaiba is betekintést nyerünk, olyan felvételeket látunk, amelyet még Martin Scorsese is megirigyelhetne, vagy inkább vegyük úgy, a film készítői sokat tanultak a filmtörténet egyik legnagyobb filmrendezőjétől: mind a modern film formanyelvének ügyes használatát, mind a cselekményvezetés egyáltalán nem hatásvadász megoldásait.
Chiara való életbeli rokonai alakítják a Guerrasio család legtöbb tagját, amely bár kétélű fegyver, de most jól sült el. Félelmetesen valóságosnak érezheti a néző a család tagjai közötti viszonyrendszereket. Mindez önmagában már kiemeli a kommersz filmek világából az alkotást, ugyanis a finom lelki kapcsolódások egyáltalán nem didaktikus, sőt kifejezetten hiteles ábrázolása a művészfilmek sajátja. Swamy Rotolo fiatalkora minden tapasztalatát belerakta Chiara megformálásába. Nemcsak egy kamaszlány hétköznapjait, sikereit és kudarcait varázsolja a vászonra játszi könnyedséggel, de a lelkében dúló vihart is képes akár a tekintetével hitelesen kifejezni. A főszereplőt alakító fiatal színésznő minimális, ám annál hatásosabb játéka jó példa arra, hogy igazán jó moziszínésznek születni kell, a világsiker pedig aztán tényleg csak attól függ, sikerül-e tehetséges rendezőkkel forgatnia. Vagyis – akár a filmbéli történetben – ebben is van sorsszerűség.
Ám a Chiara történetében – a sorsdrámák befejezésével ellentétben – van megváltás.
Tehát azt mondják az alkotók, hogy fellázadhat az ember a sorsa ellen. Az ókori sorsdrámákkal szemben a modern kori ember gondolkodását tükrözi a film, amelyben a drámaiságot nem az adja, hogy beteljesül, amitől félünk, hanem az, hogyha átgondolt cselekedeteink révén tiszta lappal indulunk, akkor az ember magára marad. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem lesznek kapaszkodók, mert az ősi tudás, gondolkodás, az erkölcs és a józan ész megmarad, ám a változtatás révén eluralkodhat az elmagányosodás érzése. Ezt látjuk a film végén Chiara tekintetében. Értelmezhető magánynak, de pozitív katarzisnak is, Chiara ugyanis kilépett a fényre. A film tehát azt üzeni, hogy van megváltás.
Borítókép: A főszereplőt alakító Swamy Rotolo egy jelenetben (Fotó: Vertigo Média Kft)
