A Bibliában a válasz: ne ölj!

Sophie Marceau – aki bármilyen filmben szerepel, az 1980-as Házibuli című film vetítése óta a nézők szeretetében fürödhet – ­Francois Ozon legújabb filmjében a halállal néz szembe. Apja ugyanis képtelen elviselni betegségét, és arra kéri a lányát, segítsen neki meghalni. A „Ne ölj!” parancsolat viszont a saját élet kioltására is vonatkozik.

Kultúrkörünkben az ipari forradalom és a világ vallástalanítása előtt megbecsülték az öregeket. Tisztelték tudásukat, tapasztalatukat, szerepük volt a családban, a gyerekek leginkább tőlük tanulták meg, hogyan kell és lehet tisztességes, erkölcsös embernek maradni kísértésekkel teli világunkban. Aztán megszületett a hitetlen modern, majd napjainkra a mindent végképp relativizáló, súlytalanná tevő posztmodern ember. Az öregedés szégyen lett, amitől rettegni kell. Az időseket megfosztották feladatuktól, mivel azt hazudták, hogy a hagyományos tudás nem ér semmit. A halál látványát eldugták az emberek elől kórházak zárt ajtajai mögé. A halálról a modern ember nem beszélt, a posztmodern embernek pedig szinte már-már tilos volt. Nem fért össze a javakban, az élvezetekben való tobzódással az elmúlás gondolata.

Az erkölcsről való gondolkodás teljes relativizálásával pedig eljutott a posztmodern ember oda, hogy nincsenek megfelelő szavai sem, hogy a halálról bármit is mondjon.
Francois Ozon filmjén mindez nagyon meglátszik. Ő maga a posztmodern ember, aki erkölcsi útmutatók nélkül hitetlen emberként néz szembe a maga által teremtett semmivel. Mit csinál pótcselekvésként? Realizmust. Az amúgy korábban egyáltalán nem rea­lista filmeket rendező Ozon elkészített egy olyan filmet, amelyben a rea­lizmus ezernyi mozdulatával, a hétköznapi élet apró teendőivel próbálja eltakarni filmjének gondolatnélküliségét. Még azzal se tudott mit kezdeni, hogy a kamaszlányként 1980-ban megismert kultikus színésznő, Sophie Marceau arca is ráncos lett, velünk öregedett.

Ozon filmjéből teljesen hiányzik minden spiritualitás. Így viszont csak a posztmodern embernek a haláltól való rettegése maradt.

Mert hiá­ba teremtették meg az ész diadalmenete élén menetelő társadalommérnökök az erkölcsi fogódzók nélküli modern, majd az élet minden szegmensét relativizáló, minden hagyományt, szabályt és törvényt eltörölni akaró posztmodern embert, a halál gondolatával nem bírtak elbánni. A spirituális út, az egymás kezét fogó szeretet helyett mélységesen önző mai korunkban vagy a szorongás és rettegés maradt a halál kérdéskörét illetően, vagy a közöny, és a legfontosabb isteni parancsolat (a „Ne ölj!”) semmibevétele.

Borítókép: Emmanuellenek (Sophie Marceau) haldokló apja (Andre Dussollier) sorsáról kell döntenie (Fotó: Vertigo Média Kft.)