Egy vidéki majdnem sztár zenekar

A Kádár-rendszerben – ahogy nem kis részben napjainkban is – a könnyűzenei életben meglehetősen nehéz volt karriert befutni vidékről. A legismertebb ellenpélda a miskolci Edda Művek, amelynek történetét az átlagos rockrajongók is elég jól ismerik. Mellettük viszont érdekes módon éppen ebben a városban sorjáztak azok a tehetséges együttesek, amelyeknek ugyan nem adatott meg a tartós élvonalba kerülés, de már a borsodi megyehatáron túl is ismerték őket. Közülük a mintegy ötven éve alakult Reflex állt a legközelebb a „sztársághoz”, róluk írta frontemberük és gitárosuk, Bárdos István a Miskolci rocklegenda – Reflex – Egy zenekar története című könyvét.

A 266 oldalas, eredeti fotókkal jócskán teletűzdelt kötet két jól elkülöníthető részből áll, az elsőben maga a zenekari történet áll a középpontban, szigorú kronológiát követve, a másodikban pedig az együttes tagjainak, segítőinek, roadjainak egyéni vallomásai, zenei önarcképei következnek, amelyek érthető módon jóval szubjektívebb képet festenek a történtekről és általában véve a rockszakma napos és árnyékos oldaláról. A kezdeti időkben a hazaiak közül az Illés gyakorolta a legnagyobb hatást rájuk, ennek kapcsán – időrendben később tárgyalva – egy külön fejezet foglalkozik a miskolci Illés Emlékzenekarral, illetve a velük való konfrontációval is. Ahogy a roadok munkája és a technikai felszerelések fejlesztése is hangsúlyos szerepet kap a könyvben, egy kicsit a szakmázás irányába mozdítva a kiadványt. Ami mégis érdekesebb, az a zenészek egyéni sorsa, a baráti szálak összefonódása és a sok-sok kaland, amelyek rávilágítanak a pártállami rendszer diszkrét bájára. Arra is fény derül, hogy Miskolc „második legprofibb” zenekarából, a Reflexből sikerült Pataky Attilának elcsábítania az Eddába Csapó György dobost, akinek a távozása egyrészt űrt hagyott maga után, másrészt innentől kezdve a Reflex tagjai nem baráti társaságként zenéltek tovább.

A kötetben olvashatók azok a pártállami megpróbáltatások, amelyeket senki nem kerülhetett ki, aki csak egy kicsit is komolyan gondolta a zenélést.

Megjelenik benne az ORI-székházként elhíresült „Elizélt Palota” (holott nemcsak az ORI, de az MHV, az Interkoncert, a Zeneműkiadó és a Szerzői Jogvédő Hivatal is itt működött), amelynek büféjében köttettek meg az igazán nagy zenészbarátságok és együttműködések, ahogy a Reflex is itt intézhette el azt, hogy a P. Mobil, a Korál, a Hobo Blues Band és a Karthago előzenekara lehessen. Ezzel párhuzamba állítja a szerző a miskolci belvárosi Capri cukrászdát, ami szintén a helyi zenészek gyülekezőhelyének számított, természetesen azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy itt nem voltak pártapparatcsikok, akik tető alá hozhattak volna különböző, busásan jövedelmező szerződéseket.

A sanzonbizottságot egyenesen „hatalmi gittegyletnek” nevezi Bárdos István (nem is áll messze a valóságtól), ami akár egyenesen kerékbe is törhette a zenészi ambíciókat.

Ezzel kapcsolatban a kötet egy másik helyén még arról a meglepő epizódról is tudomást szerezhetünk, hogy Ihász Gábor Múlnak a gyermekévek című örökzöld slágerét is többször visszadobta a testület a harmadik versszak miatt, amit addig-addig gyúrtak, míg végül átment a rostán, és lett belőle egy mindenki által dúdolt dal (az eredeti szövegre ezúttal szinte rá sem lehet ismerni, csak az utolsó sora emlékeztet az eredetire). A lényegre tapint ezzel kapcsolatban a kötet akkor, amikor azt írja, hogy a sanzonbizottság a cenzúrával a szerzői jogdíjakat is első kézből befolyásolta, hiszen amelyik számot nem engedélyezték, az nem létezett, nem lehetett előadni sehol, következésképp nem lehetett érte jogdíjat fizetni, ezáltal pedig komoly egzisztenciális monopólium volt a kezükben.

Nem megnevezve, de erősen gyaníthatóan többi között S. Nagy Istvánra utal a kötet akkor, amikor feltárja, hogy voltak olyan szerzők, akiknek egész egyszerűen idejük nem lehetett arra, hogy annyi dalt írjanak, amennyiért végül jogdíjat kaptak. (Az oral history interjúkból azóta fehéren-feketén kiderült, hogy S. Nagy István mai szóhasználattal élve üzérkedett a befolyásával, azzal, hogy jó néhány bandának és előadónak felajánlotta, hogy segít nekik elfogadtatni, majd megjelentetni a zeneszámot, ennek fejében pedig azt kérte, hogy adjanak neki valamekkora – nem kicsi – összeget vagy engedjék, hogy a neve alatt szerepeljen a szám, mert az szerzői jogdíjat jelentett számára. Bródy János egyenesen úgy emlékezik, húszezer forintot kért a közbenjárásért a szövegíró, amit Bródy elutasított, és milyen igaza volt, az Illés sikere S. Nagy nélkül is óriási volt, és vele sem lett volna nagyobb.)

A Reflex ezzel szemben nem fogadta el a „külső szövegírói segítséget”, de ezzel meg is pecsételte saját sorsát, nem nyúlt a hónuk alá senki, és egyebek mellett ezen is múlhatott, hogy nem kerültek hosszú távon az első vonalba.

A kötetben mozaikszerűen vannak elszórva a művelődéstörténeti adalékok, ami azért jó megfontolás, mert így nem válik egysíkúvá a kötet, és menet közben könnyed stílusban meg lehet ismerkedni a lengyel vodkafogyasztási szokásokkal, a balatonszemesi és fonyódi fellépések közben történt érdekességekkel, ideértve a keletnémet lányok szerelmi életét vagy az egyik előkelőnek számító szórakozóhelyen a rendőri beavatkozásokat. A könyv éppen ettől válik átélhetővé, mert nagyon sokak számára, akik a Kádár-rendszerben voltak fiatalok, ismerősök lehetnek ezek a szituációk, ugyanakkor néhol megejtő, máshol pedig elgondolkodtató fordulatokat lehet benne megtalálni. Ahogy például az előadóművészi engedélyért zajló vizsgaszituáció is igen humorosan olvasható a könyvben vagy a Közgáz Rockfesztivál is előjön az egyik fejezetben. Rendkívül tanulságos, ahogy kiderül a kötetből, hogyan nem kerültek fel az egyik nagylemezre, amelyen a kiskőrösi Rolls Frakció, a szegedi East, a bajai Fórum és a Prognózis társaságában szerepelhettek volna (itt kell megjegyezni, hogy néhány tulajdonnév, mint Pataky Attila és Wilpert Imre nem teljesen pontosan szerepel a könyvben), amit csak az akadályozott meg, hogy nem voltak hajlandók finomítani a dalszövegeiken. Ehhez hasonló helyzetbe kerültek, amikor nem lehetett őket rávenni, hogy azt a számot játsszák (Madárijesztő volt a címe), amit a televíziónál is bedolgozó Oroszlán György javasolt nekik annak alapján, amikor a Bergendy előtt léptek fel, így lecsúsztak erről a lehetőségről is. De előkerülnek a könyvben vidámabb történetek is, ilyenek például, amikor megkapták Miskolc város Nívódíját vagy amikor Zalatnay Saroltát kísérték számos alkalommal, immáron az utóbbi néhány évben, többek között az Erkel Színházban az énekesnő 70. születésnapja alkalmából rendezett nagyszabású koncerten, az ezt követő felvidéki turnén vagy a Fábry Show-ban.

A kötet mindenképpen érdeklődésre tarthat számot a rockzene és a rocktörténet iránt érdeklődők nem kis tábora körében. Megmutatja, hogyan zajlott az együttesszervezés Magyarország akkor második legnépesebb városában a hetvenes évek elején, milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük, és milyen pozitív élményben részesültek a banda tagjai.

Arra is rávilágít, hogy bizonyos létfontosságú, perdöntő, kiélezett helyzetekben hogyan érdemes viselkedni, és bizony erről maguk a zenészek vallanak a legautentikusabban. Mindebből politikai rendszertől függetlenül lehet alapigazságokat levonni, de hozzá kell tenni, hogy azért a helyzetüket egyáltalán nem könnyítette meg, hogy a Kádár-rezsimben kellett a szárnyaikat próbálgatniuk. Szinte a csodával határos módon jó néhány év kihagyás után újra működik a zenekar, amely a XXI. század zenerajongóinak is tud újat mutatni. Igaz, hogy a Reflex végül nem jutott be a szűk értelemben vett első vonalba, de azt is meg kell jegyezni, hogy ez több alkalommal is nem sokon múlott, illetve számos részeredményt tudhattak magukénak, többek között azt, hogy az országos slágerlistákon több alkalommal is tanyázott egyik vagy másik daluk. Annak ellenére, hogy végül mégsem kerültek be a köztudatba, Miskolcon a mai napig számon tartják őket, és a rockszakma mindig is elismerően vélekedett róluk, ezért is kérhették fel őket többen a közreműködésre koncertjeiken. Sokan viszont ebből a kötetből tudhatják meg azt is, hogy a nem kevés – nem csak miskolci – futballdrukker által kívülről fújt Diósgyőr-indulót is ők írták. Ha másért nem, már csak ezért is érdemes volt ezt a hosszú és sikeres pályát befutniuk, de ne feledkezzünk meg azoknak a rajongóknak a tízezreiről sem, akiknek e fél évszázad alatt játszották a dalokat. Ezek miatt érdemes csinálni ezt a szakmát, ami ezáltal nemcsak egy a sok közül, hanem egy életforma és életérzés.

Borítókép: Bárdos István a könyvének miskolci bemutatóján (Fotó: Minap.hu/Juhász Ákos)