Teljes művészi alázatosság

Tömörkény Istvánt az irodalomtörténészek egy része az első népi írónak tartja, míg másik tábora megmosolyogja egyszerű nyelvezetét és történeteit. Pedig nemcsak az alföldi paraszti élet egyik jeles krónikása és megörökítője volt, de régész, néprajzkutató és helytörténész is.

Forrás: YouTube

A „hétköznapjaiban” a szegedi múzeumot és könyvtárat igazgató, mellette napilapokban publikáló, ugyanakkor tudományos igényű régészeti, néprajzi és helytörténeti írásokat is közlő Tömörkény Istvánnal az irodalomtörténeti kutatás megfelelő mértékben foglalkozott. Elsőként a Radnóti Miklós barátjából Rákosi Mátyás kultuszminiszterévé lett Ortutay Gyula írt róla tudományos igénnyel. A szegedi egyetem, majd a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma kiadásában megjelent doktori értekezésének témavezetője Sík Sándor piarista szerzetes, esztéta és irodalomtörténész volt.

Sík Sándor önálló kötetben rendezte sajtó alá 1942-ben Tömörkény egyfelvonásosait, amelynek bevezetésében írásművészetének alázatosságát és alkotói nyelvezetének – a szó nemes értelmében vett – „egyszerűségét” emelte ki.

Ez a teljes művészi alázatosság, ez az áhítatos felszívódás a tárgyba, illetőleg a műbe, ez Tömörkény művészetének legbelsőbb titka. Mert persze – különös titka ez a művészi alkotásnak! – ez az önmegsemmisítés egyáltalán nem önmegsemmisítés. Minél tapintatosabban, áhítatosabban húzódik el alakjai közül, annál jobban megérezzük az ottlétét annál mélyebbről és annál melegebben […] Az az áhítat és az a melegség, amellyel alakjait nézi, kiárad a sorokból és megejti az olvasó lelkét: megérezteti vele azt a szívet, amely a mondatok mögött dobog, amelyből a szavak ritmusa, melege, élete fakad. Végelemzésében ez adja a Tömörkény-írások minden szépségét és kedvességét, ez adja a nagyságát is: egy kedves, derék, meleg, tiszta és egyszerű magyar ember beszél hozzánk.

Borítókép: Tömörkény István portréja (Fotó: YouTube)