Joggal felvetődhet a kérdés, hogy mi különbözteti meg a „népi irodalmat” a „nép irodalmától”. Feltéve, hogy egyáltalán létezik önállóan – az irodalmi tradíciónktól jól körülhatárolható módon elválaszthatóan – a „népirodalom”, akkor annak részeinek a néphagyományban született szövegeket kell tekintenünk: népdalainkat, népballadáinkat, népköltészeti alkotásainkat, népmeséinket. Ezzel szemben a „népi irodalom” a „nép” életét és mindennapjait örökíti meg részben szociografikus igénnyel, részben szépirodalmi és esztétikai eszközökkel. Péter László szegedi irodalomtörténész professzor úgy vélte, az első népi író Tömörkény István (Cegléd, 1866. december 21.–Szeged, 1917. április 24.) volt, aki – noha mind a három műnemben alkotott – a népies kispróza nagymestereként él emlékezetünkben, s ebben a minőségében van helye irodalomtörténetünkben.
Tömörkény szövegei lakonikusak, szinte filmforgatókönyv-szerűen megírtak, amelyekben egy-egy megfelelően „eltalált” szó teremti meg a hangulatot. Párbeszédei tömörek, rövid történetei szaggatottságukban ridegnek és kopárnak tűnnek, s a magyar népballadák és népmesék „egyszerű nyelvén” szólnak. Hősei is „egyszerű emberek”, mégpedig szegediek, hiszen a Szeged környéki tanyák népének világába vezetnek be bennünket ezek az írások, amelyekben az alföldi parasztember mindennapjairól, erkölcsi törvényeiről, egyéni és társadalmi konfliktusairól, valamint a városi hivatalnokokkal, a „hatalommal” való találkozásáról olvashatunk.
