Gondolom, mindnyájunkat sokkoltak az utóbbi két hónap eseményei. Kihullott a kezemből a véső, megállt körülöttem a rohanó idő, a sok félelmetes, negatív és ellentmondó hír lebénította amúgy igen aktív alkotókészségemet. Mit tegyünk, hogyan tovább, mi lesz eddigi életem kemény, lelkes munkával elért eredményével, hogyan védjem meg hazámat, családomat, végül magamat is? Mi lesz a Nemzetközi Kárpátok szoborút folytatásával, a féltve dédelgetett, most készülő és még befejezetlen Szentmiklósi Szoborparkunkkal? Alszanak-e a múzsák, amíg dörögnek az ágyúk, és rakéták robbannak? Amíg menekültek milliói indulnak el az ismeretlenségbe? De nem volt túl sok időm ezen meditálni, mert egyszer csak telefonáltak feleségem kijevi, harkovi színészkollégái, az én szobrászbarátaim, hogy jönnek, jönnek. Harmadnapra megtelt a házunk. Húsz ember és két kutya, csak kapkodtuk a fejünket, tulajdonképpen arra sem volt időnk, hogy megfontoljuk, helyes-e, amit cselekszünk a feleségemmel vagy nem? Egy gondolat kristályosodott ki a fejünkben: MINDEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT EMBERNEK MARADNI! Az a gondolat, hogy elmeneküljünk, valahogy fel sem merült bennünk, sőt pont a párom jelentette ki elsőnek, hogy utolsó erejéig nem hagyja el ősi családi házunkat. Ez több mint a vagyon megvédése, erős érzelmi kötődés történelmünkhöz, kultúránkhoz és ahhoz az atmoszférához, amit elődeink, gyermekeink és mi megteremtettünk.
2021 telén, mint minden évben, meghirdettük a világhálón a X. jubileumi nemzetközi szobrásztáborunkat, melynek a víz lett volna a témája. A tavalyi pályázatunk nagyon sikeres volt, mert a hat meghívható művész helyére negyven pályázat érkezett be az egész világból. Viszont a háborús hírek miatt az idén senki sem vállalkozott pályázni. Már úgy volt, hogy nem lesz belőle semmi, amikor Tatarszkij Vaszil, szobrásztáboraink többszörös résztvevője, kitűnő kijevi szobrászbarátom, aki mellesleg szintén utolsó percig nem akart elmenekülni otthonából, csak amikor szétlőtték az orosz csapatok a szomszéd falut, hozzánk menekült, utána Párizsba, majd Lengyelországba, ahol szobrászkollégák ideiglenes műteremlakást is biztosítottak számára, és aki jelenleg a felújítás alatt lévő szentmiklósi rezidenciánkon él, felajánlotta, hogy vállalkozna egyik résztvevőnek. Rendben van! Akkor én leszek a második! Ekkor kezdtek a fellegek szétfutni, megjelent a remény sugara, körülnéztem, hogyan lehetne mégis megtartanunk a tábort meghívásos alapon. Román Jancsi most diplomázott fiatal ungvári szobrászművész vállalta, hogy ő is beállna közénk. Közben jöttek a hírek, hogy Lemberg megyébe jeles szobrászművészek menekültek. Felkerestem őket, meghívtam egy ismerkedési napra hozzánk, és ők is beleegyeztek, hogy készítenek egy-egy művet. Így összeállt a csapat, mely az eddigi legnagyobb, mert tíz főből áll.
