A hallgatás művészete

A dunaszerdahelyi Podhradská Lea egyike azoknak a fiatal rendezőknek, akiknek idén bizalmat szavazott a Nemzeti Filmintézet Inkubátorprogramja. A rendezőnővel a készülő film hátteréről, történetéről, illetve a kreatív dokumentumfilm műfajáról is beszélgettünk.

– Milyen csapattal nevezett az NFI Inkubátorprogramjába?
– Meggyes Krisztina és Lévai Balázs producerekkel jelentkeztünk az Inkubátorprogramba. Azóta természetesen már bővült a csapat. Producerként társult hozzánk Mátis Inez. A film vágója Rudas Marianna, hangmestere Bohács Tamás, operatőre Ollári Krisztián, animátora pedig Matrka Simon. Az utóbbi két ember szintén szlovákiai magyar.

– Az NFI az Inkubátorprogramja pályakezdő filmeseknek segít a ter­veik megvalósításában. A hazai filmes szférában mit jelent ez a támogatás?
– Rendkívül sok tehetséges filmkészítő, író, színházi szakember, képzőművész van, akiknek legtöbbször hosszú éveket is kell várniuk arra, hogy az első nagy munkájukat elkészítsék. A sikertelenséget megunva ugyanakkor gyakran pályát módosítanak.

Az Inkubátorprogram feladatát elsősorban ebben látom. Felkarolni, segíteni, támogatni. Egy motivációs löket, legyen szó pénzügyi vagy szakmai támogatásról.

– Melyik fázisban tart a film? Mit lehet tudni a szereplőkről?
– Dokumentumfilm lévén nehéz kiszámítani, hogy mikor forgat az ember. Esetünkben már a kutatás kezdeti fázisában készültek felvételek, hangfelvételek, illetve az animáció fejlesztése is elindult. Jelenleg az alkotás fikciós elemeinek tervezése folyik. Erre azért van szükség, mert nincs se képi, se mozgóképes anyagunk néhány igencsak fontos történésről.

A film eseményeit önreflexív narrációm kíséri, így ezeket a nem autentikus, ám a valóságot leképezni kívánó felvételeket az etikusság szempontjából természetesen majd kommunikáljuk a filmben. Játékosan, beleszőve a történésekbe. Terveink szerint ősszel forgatjuk ezeket a részeket. Azzal, hogy megtaláltam a lányt, egy új dramaturgiai ívet kapott a dokumentumfilm.

A hangsúly elsősorban már az ő személyén van, ugyanakkor az általa elmondott történések, megélt szituá­ciók bennünket, filmkészítőket is meglepetések sorozatával szembesítettek. Jelenleg egy újabb nyomozás folyik, de mindez már a lánnyal együtt. Ez a dokumentumfilm készítésének szépsége. Ennek apropójából a film logline-ján is hamarosan változtatni kell.

Podhradská Lea filmrendező Fotó: Szőke Dániel

– Az Apám lánya műfaji besorolása kreatív dokumentumfilm. Mit jelent ez a megjelölés?
– Számtalan megfogalmazást olvastam már róla. Én kizárólag akkor szeretem ezt a besorolást használni, ha a film más médiumokkal is diszponál, mint ahogy azt már megszokhattuk egy dokumentumfilmnél.

Esetemben ez annyit jelent, hogy a film animációs elemeket, játékos fotómontázst is alkalmazunk. De nevezhetném akár hibrid filmnek is. Manapság sokan azt is kreatív dokumentumfilmnek nevezik, ahol az említett filmes eszközök nem jelennek meg. Ezzel nem akarok és nem is szeretnék vitába szállni, mindenkinek szíve joga erről dönteni.

– Miben más dokumentumfilmet forgatni, mint például játékfilmet?
– Ez mind annak a függvénye, hogy melyik aspektusáról beszélünk a filmkészítésnek. Általánosan véve nem szeretem különválasztani a kettőt. Mind a kettőnek van egy története, dramaturgiája, szereplői, konfliktusai és még sorolhatnám. A különbözőséget elsősorban az elkészítésében látom.

Dokumentumfilm esetén előfordulhat, hogy az ember már akkor is forgat, amikor még nincs meg pontosan a történet íve, nincs pénz a filmre, nincs stáb. A történések viszont folynak, ezekhez minden körülmények között alkalmazkodni kell. Akkor is, ha nincs pénz, akkor is, ha nincs, aki segítsen elkészíteni a felvételeket. Utólag elmesélni valamit és látni teljes valóságában az eseményeket nagyon más érzést vált ki az emberből.

Ami számomra filmkészítőként rendkívül fontos, hogy ismerjem a határaimat. A dokumentumfilm-készítés picit olyan, mint amikor egy hozzá nem értő ember elképzeli, hogy mit csinál egy pszichológus az ajtók mögött. Tudnunk kell, hogy mikor mit engedhetünk meg magunknak. Fel kell ismerni a pillanatot, amikor filmkészítői megálljt parancsolsz. Mert így etikus. Mert magánemberként sem kínoznál valakit a kérdéseiddel, ha látod, hogy a másiknak időre van szüksége. Ha ez a tudás türelemmel és szerető figyelemmel párosul, azt hiszem, bármilyen kérdést is teszünk fel a jövőben, megkapjuk a választ. De ez a film típusától is függ. Az esetek többségében a rendező személye nem jelenik meg a filmben, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ne kellene tudatában lennünk a korábban említett dolgoknak.

A dokumentumfilmek egyik szépségét a hallgatás művészetében látom. Ezt még én is gyakorlom.

– Ön szerint mi az új filmesgeneráció legfontosabb feladata?
– Nehéz kérdés. Erre leginkább úgy tudok válaszolni, hogy mit gondolok arról, hogy vajon mi az én feladatom. Nem is olyan rég épp azon gondolkodtam, hogy miről szólnak azok a filmek, filmtervek, forgatókönyvek, amiket eddig írtam.

Dokumentumfilmek esetében például rájöttem, hogy az utóbbi időben elsősorban olyan esetek, karakterek érdekelnek, akikről már a maguk idejében valahogy elfeledkeztek. Személyük körül mégis van egy olyan eseménysorozat, amit a legnagyobb írók se tudnának jobban kitalálni. Ezek a történések inspirálnak, legfőképp azért, mert titokzatosak, nem értem őket. Az Apám lánya mellett most is egy ilyen történeten dolgozom.

Rendkívül izgalmasnak találom, amikor hangot, nevet, arcot adunk ezeknek a névtelennek tűnő embereknek, akik valójában semmivel sem voltak jobbak vagy rosszabbak bárkinél, csupán rosszkor, rossz helyen voltak. A filmfejlesztés és -készítés során csendes cinkostársai leszünk egymásnak anélkül, hogy valaha találkoztunk volna.

Borítókép: Az Apám lánya című dokumentumfilm fotómontázsa (Fotó: Matrka Simon)