Darvas vagy Darvas–La Roche? Magyaros vagy franciás?

A szecesszió első romániai múzeumát Nagyváradon nyitották meg. Nem most történt, mégis aktualitást kapott annak okán, hogy az intézmény idegen hangzású elnevezése kiváltotta a Pece-parti Párizs magyar közösségének nemtetszését. Véleményük szerint hiába él a köztudatban Darvas-házként az ikonikus villa, ha közgyűjteményi székhelyként franciás nevet kapott, megszabva így az intézmény jövőjét.

Fotó: Dan-Alexandru Peret

A Darvas-ház a felújítás előtt             Fotó: Köztérkép.hu

Egy elsüllyedt korszak, a földbe döngölt magyar világ ornamentuma volt, a polgári dekadencia, a hanyatlás és az erőtlenség foglalata, provokációnak számított. Ahol csak felbukkant, inzultust, tiltakozást, fölényes megszólalást jelentett, halálos vétket a proletariátus realizmusa, optimizmusa és heroizmusa ellen.Évek múlva, amikor arról olvastam, hogy felújították, és szecessziós „lakásmúzeummá” alakították, nagyon elcsodálkoztam. Ekkor tisztázódott, hogy amit az utca felől látni, az nagyon csalóka, hiszen az ingatlan L alakú, udvari része a Körösre néz, így a földszinti és az emeleti szobákba is szépen besüthet a nap.

Az intézmény – a pandémia hónapjait leszámítva – 2020 augusztusa óta látogatható, tehát nem nevezhető épp újnak, viszont a hiányosságai is pont emiatt kérhetők számon a működtetőtől, a helyi önkormányzattól, amely arra törekedett, hogy a település valamennyi állami közgyűjteményét összevonja egy fedél alá. Van ilyen: a múzeumok igazgatóságait néha összevonják, néha különválasztják, mikor hogyan éri meg jobban a fenntartónak. Most ez a forma tűnt kifizetődőnek.

Aktuálissá két dolog teszi a nagyváradi fiókintézményt: egyfelől a szecesszió világnapja, amely ma, június 10-én van, és magyar kezdeményezés, másfelől az elnevezése. De még mielőtt rátérnék ennek kifejtésére, összefoglalnám a múzeum említett hiányosságait. Ezek leginkább szakmai téren érhetők tetten. Először is kevés a térben a technikai, digitális vívmány, amely ma szinte mindenütt követelmény, igény és elvárás, még a korhű bemutatásra törekvő lakásmúzeumokban is, de a szöveges kiállításvezetők, a tárgyleíró címkék is hiányoznak, így a látogató találgathatja, mi micsoda. 
Az is szóvá tehető, hogy a Darvas-ház olyan helynek indult, ahová bárki bevihetett bármi olyasmit, amelyről úgy gondolta, odavaló, és le is tud mondani róla. Ez egy nagyon kedves gesztus volt a kezdeményezők részéről, barátságosabbá, otthonosabbá tette a helyet, gazdagabbá a tárgyegyüttest, résztvevővé az ajándékozót. Ám az önkéntes participáció, a segítsen, aki szeretne módszere nem mindig válik a tárlatok előnyére (ennek köszönhető, hogy I. Mihai román király ízlésvilága is része a publikum elé tárt tartalomnak, és remélhetően ugyanennek a gyakorlatnak a számlájára írható stílusok és korszakok már-már kaotikus keveredése). Még akkor sem, amikor pótolni kell az évtizedek alatt széthordott berendezést. Ez a múzeumépítési, gyűjteménygyarapítási eljárás a szorult helyzetben lévő falu- és a helytörténeti múzeumok esetében itt-ott még beválik, a nagyvárosi szakintézmények nem alkalmazzák.
 

A múzeum létrejöttének persze mindenki örül, hiszen – tény és való – nem sok ilyen létezik. A város vezetősége turisztikai lehetőséget látott az ingatlanban, majd kihasználta, hogy kedvére rendelkezhet vele. Jó érzékkel nyúlt hozzá, hiszen az első világháborút megelőző két évtized az a korszak, amelynek köszönhetően a bihari megyeszékhely felkerült az európai modernitás térképére.

Kétségtelen, Nagyvárad a szecesszió városa, és ezzel Brüsszel, Barcelona, München és Bécs testvérvárosa, csakhogy a nagyváradiakon kívül erről szinte senki sem tudott. 

Az épület a felújítás után             Fotó: Locationscout.net

Hogy a cél megvalósuljon, a Pece-parti Párizs 2015-ben belépett a Réseau Art Nouveau Networkbe, vagyis a szecessziós települések hálózatába, amelynek a magyar városok közül Budapest, Szeged és Szabadka is tagja. Hogy ezzel globális szándékai vannak, amiként ezt leírták néhányan különböző folyóiratokban, enyhén szólva túlzás, az már nem, hogy bizonyos fórumok sokszor túlzásba viszik Várad szecessziós jellegének hangsúlyozását. 
Annak ellenére így van ez, hogy némiképp van reális alapja. Hiszen Európa kevés városában van olyan sűrűségben annyi szecessziós épület, mint Nagyváradon. Erre Karl Schlögel neves német történész is rámutatott. A Fő (Köztársaság/Republicii) utcán, amely a Sebes-Köröst átívelő Szent László hídhoz és a főtérhez vezet, úgy mehet végig az ember, mint egy szecessziós építészeti kiállításon. Többnyire üzlet- és lakóházak sorakoznak itt, mint a Moskovits-, a Stern- és az Apolló-palota. Ám olyan igényes szállodák is épültek ide, mint az Astoria (Sztarill-palota) – amelynek belsejét az 1960-as években teljesen átépítettek a szocializmus stílusában – és a Pannónia (Transilvania). 
A leghatásosabb a Fekete Sas hotel és üzletközpont a főtéren. Az épületegyüttest 1907 és 1909 között Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján emelték. A szállodában mindmáig megvannak a szecessziós üvegablakok, és a passzázs is kimondottan figyelemre méltó. A Fekete Sas valójában egy hatalmas nagyvárosi létesítmény, kisváros a városban, üzletekkel, butikokkal, kávéházakkal. Átadása óta a legutóbbi időkig sosem renoválták, állagának láthatóan mégsem tudott semmi sem nagyon ártani. Az ajtók és az ablakok kiképzése a részletek iránti szenvedélyt tükrözik, a lépcsőházak, a balkonok és a homlokzati frízek nagy fokú igényességről tanúskodnak. A formák és az anyagok, a technikai és a művészi teljesítmények legkisebb helyen sűrűsödő sokféleségével találkozhatunk itt. 
Aki Nagyváradon kívül Szegeden, Szabadkán, Újvidéken és Temesváron is járt már, tudja, hogy ezen helyszínek mindenike is kedvelt kísérleti terepe volt a vezető építészeknek. Kecskeméten a városháza és a gimnázium Lechner Ödön munkája, Temesváron a mezőgazdasági tőzsdepalota és a Café Lloyd Baumhorn Lipóté. Érdemes kiemelni Lenarduzzi Jánosnak és Sabathiel Richárdnak a Bauhaust anticipáló vízműveit is, valamint Székely László zsilipjeit a Béga folyón. A beszédes példák sora végeláthatatlan.
A nagyváradi Darvas-magánvilla a Vágó testvérek, Vágó József és Vágó László építészpáros utolsó közös alkotói korszakának munkája. Egy olyan pályaszakaszról van szó, amelyre a bécsi szecesszió geometrikus vonalvezetése volt hatással. A villa stiláris jegyei nem egyedülállók, fellelhetők a szintén váradi Moskovits-palotán, a budapesti Árkád Bazáron és a Schiffer-villán, Vágó József első önálló munkáján. Amiért megszületett ez az írás a szecesszió világnapjára, az a nagyváradi magyar közösség jogos felháborodása. A Facebookon vetette fel egy helyi nyelvművelő és lokálpatrióta a kérdést, miként lehetséges, hogy a Darvas-házból szép lassan Darvas–La Roche-ház lett anélkül, hogy hivatalosan bárki is szót emelt volna ellene. Most, hogy a falai között már javában zajlik az élet, és ezzel az elnevezéssel működik a szecesszió első romániai múzeuma, a helyzet menthetetlen, vagyis: Nagyvárad ikonikus épületét ebben a formában fogják megismerni a város jelenlegi és leendő lakói, de mindenki más is, aki ide betér vagy betéved.

A baj az, hogy teljesen indokolatlanul nevezték el Darvas–La Roche-nak, de nyilvánvalóan azért, mert a franciás hangzás külföldi tulajdonost sejtett, nem magyart, és ez a lényeg.A váradi nyelvművelő így fogalmaz: 

Már az ingatlan neve is hiba ebben a formában, még ha ez a várostörténeti írásokban, sőt egyes műemléklistákon is így szerepel, noha az ingatlan építéstörténetből világosan kiderül: a Vágó testvérek tervezte, Sztarill Ferenc és Incze Lajos építési vállalkozók által két etapban kialakított házat a Darvas család telkén húzták fel, az épületegyüttes kizárólagos tulajdonosa Darvas Imre faipari vállalkozó és neje, Schutz Margit voltak. Alfred La Roche svájci bankár úgy került a képbe, hogy Darvasék beszálltak a nagytőkés által működtetett egyik vállalkozásba, s az immár La Roche–Darvas Erdőipari Rt. néven működő cégnek irodát nyitottak a ház 1912-ben felépült Körös felőli részében. Bár a hátsó bejárati kapu fölött ekkortól a La Roche és Darvas faipari vállalat felirat volt látható, az ingatlan ettől nem vált Darvas-La Roche-házzá.

Ráadásul az sem egyértelmű, mi volt a cég neve, ugyanis Osvát Kálmán 1928-as Erdélyi lexikonában a »La Roche és Darvas Egyesült Erdőipar r. t., Nagyvárad, alapíttatott 1907-ben« változat olvasható, az 1929-es Erdélyi és bánsági közgazdasági lexikonban a »La Roche és Darvas, Erdőipar Rt. Oradea. Alapitási év 1892«, míg az egyik osztrák statisztikában a »La Roche & Darvas Holzindustrie AG, Nagyvarad, Ungarn, 1910« cégnévváltozat fordul elő.

Summa summarum: a műemlék ingatlant Darvas-háznak kellene nevezni, a történeti tényeknek megfelelően.

Az észrevételező azt is megjegyzi, hogy a külföldi vonatkozás mellett a román sajtóban azt sem mulasztják el népszerűsíteni, hogy a házat egy zsidó és egy svájci üzletember építtette a bécsi szecesszió stílusában, hogy ezzel még jobban elhomályosítsák, elrejtsék az épület magyar gyökereit, de kiemeljék nemzetközi, multikulturális vonatkozásait. A névhamisítást illetően a kommentelők részéről az a félelem is megfogalmazódott, hogy idővel a Darvas teljesen le fog kopni a cégérről, míg a La Roche meg fogja őrizni alaptalanul szerzett pozícióját. Innentől kezdve senki nem tudja majd visszaállítani a ház eredeti nevét.
A Rimanóczy (Iosif Vulcan) utca 11. szám alatti földszintes épület helyére Darvas Imre már 1908 nyarán szeretett volna egy kétemeletes bérpalotát építeni, ám ez akkor nem valósult meg. A ma látható villát 1910–1911-ben emelték. Megrendelője, a zsidó származású Darvas Imre az autodidakta üzletemberek közé tartozott, saját erejéből küzdötte fel magát a legnagyobb és legvirágzóbb bihari fakitermelő vállalat élére. A bázeli bankárral közös, vaskohi székhelyű fakitermelő közkereseti társaságát 1907-ben jegyeztette be. Darvas 1913. május 7-én meghalt, a cég a La Roche Faipari Rt. néven működött tovább, egészen az 1948-as államosításáig. 
A nagyváradi Darvas-villa felújítása európai uniós finanszírozással, a Regionális operatív program 2014–2020 részeként valósult meg. A beruházás összértéke 1,9 millió euró volt, amelyből az önkormányzatra eső önrész két százalékot tett ki, a többi vissza nem térítendő támogatásként érkezett.

A szecesszió magyar kezdeményezésű világnapja 2013 óta minden év június 10-én tartott építészeti, kulturális esemény, a magyar Lechner Ödön és a katalán Antoni Gaudí építészek halálának évfordulójához kapcsolódik (mindketten június 10-én hunytak el, előbbi 1914-ben, utóbbi 1926-ban). A szecesszió elkülönülést, elszakadást jelent, utalva arra, hogy 1897-ben Bécsben 49 művész kivonult a városi művészeti központból, hogy új művészetet teremtsen. A századforduló jellegzetes képző- és iparművészeti, valamint irodalmi irányzata stílusként nehezen értelmezhető, sokkal inkább művészeti attitűdnek, irányzatnak, világképnek, historizmus- és eklektikaellenes mozgalomnak tekinthető, amely minden egyes országban másként nyilvánult meg. Ezért ismert különböző elnevezése. Mi, magyarok a monarchiabeli szecessziót, a románok a francia art nouveau-t használják. Németországban Jugendstil (a müncheni Jugend, azaz Fiatalság című lap után) vagy Wellenstil (hullámstílus). Sokáig a XIX. század összekuszálódott végének vagy a XX. század tisztázatlan kezdetének tekintették. Önálló értékeire az 1970-es években kezdtek felfigyelni. Felmerült az az értelmezési lehetőség is, hogy a szecesszió az avantgárd legkorábbi fázisa. Az irányzatról kialakult negatív vélemények máig nehezítik az értékelést, a helyzetet pedig tovább bonyolítja, hogy a XX. századtól kezdődően a kereskedelmi képzőművészet és a giccs forrásává vált.

Borítókép: A szecesszió első múzeuma Romániában (Fotó: Primăria Oradea)