Nagyváradon négy évig éltem, ez idő alatt elég sokszor elmentem a Darvas-ház előtt anélkül, hogy különösebben szemügyre vettem volna. Aszimmetrikus homlokzata miatt viszont gyakran elgondolkodtam azon, vajon mi lehetett az építtetők fejében, hogy pont egy ilyen fura külsejű házat kívántak maguknak. Geometrikus vonalai miatt sehogyan sem tudtam beleilleszteni környezetébe.
Egyáltalán nem tetszett. Kívülről szemlélve úgy tűnt, nagy, hideg és sötét belső terei vannak, és ettől még inkább elborzadtam. Folyton megfogalmazódott bennem a kérdés: hogyan bírják ki a masszív, erődszerű falak mögött élők a nyirkos, dohos félhomályban? A Darvas-ház, amelyen még egy tábla is hirdette, hogy a Nagyváradi Bihar FC sportegyesület irodáit is befogadja, eltaszított magától. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy azokban az években a villának szürkévé silányult, ütött-kopott külseje volt, ráadásul csak az utca túloldaláról lehetett megtekinteni, ami azzal járt, hogy el kellett viselni az épület és a szemközti járda között elhaladó autók tömkelegét. Ha az eső is esett, összecsapták sárral az embert. Ha nem esett, akkor tetőtől talpig poros lett a nézelődő. Ilyen körülmények között meg sem fordult a fejemben, hogy amit látok, az egy különleges szecessziós épület. Ebben még a nagyon egyedi figurális épületdísz sem segített.
Szégyellem is magam ezért. Főként azóta, hogy lehántották az ingatlanról a fél évszázados burkolatot, és tisztázódott:
létrejöttekor a Darvas-ház a legelegánsabb és legkorszerűbb váradi rezidenciák egyike volt. Egységes stílusa a századforduló művészeinek ideálját testesíti meg, a szecesszióra jellemző totális műalkotás és a rafinált életvitel mintapéldája.
Hogy miért került ebek harmincadjára ez a pompás villa? Mindenekelőtt azért, amiért a keleti blokkban mindenütt pusztulnia kellett a burzsoázia fellegvárainak, a valamilyen szintű kényelmet biztosító magántulajdonnak. De azért is, mert a román reálszocialista környezetben a szecesszió még ennél is rosszabb minősítést kapott.