A főszereplő családanya (akit Rainey Qualley minimalista, ám annál hitelesebb játéka miatt hamar közel érez magához a néző) szorongása miatti lelki küzdelme mellett a fizikai fájdalmát is plasztikussá teszi a Bezárva című film rendezője, D. J. Caruso. A nő tenyerébe fúródó, a kamra ajtajába bevert szögek által okozott seb az egész film alatt vérzik. Szenvedéstörténetet látunk tehát, egy olyan filmet, amelyet több szinten is értelmezhető.A családanya nem tud kijönni az ajtó beszorulása miatt a kamrából, ami már önmagában szorongást okoz a nézőben, a főszereplőről nem is beszélve. A szorongást azzal is fokozza a film rendezője, hogy nem látjuk, de folyamatosan halljuk a nő gyerekeit, akikre ráadásul rövid időn belül óriási veszély leselkedik. Művészfilmekre jellemző vizuális megoldás, hogy D. J. Caruso nemcsak a főszereplőjét, de az operatőrét is bezárta a spájzba, így Akis Konstantakopoulos igazán különleges beállításokkal tehette a filmet még érdekesebbé.Azon felül, hogy egy szülő mennyire képes aggódni a gyerekeiért, és milyen emberfeletti erők szabadulnak fel, ha veszélyben érzi őket, a film azt is bemutatja, milyen mértékű szorongást él meg egy drogfüggő. Az anya ugyanis éppen hogy leszokott a drogról, így a film teljes cselekménye egy drogos rémálomnak is felfogható. Ebben az esetben a bezártság érzését vizualizálja a rendező azzal, hogy a főszereplő nem tud kimenni a kamrából. A drog hiánya miatti szorongást a néző is megélheti, a film rendezője és operatőre ugyanis rémes pontossággal mutatja be azokat a stádiumokat, amelyeken keresztülmegy egy ember, miközben küzd pusztító szenvedélyének vágyával.Nemcsak azért ajánlható a Bezárva, mert igazán izgalmas thriller, amely ráadásul bátran használja műfajfilmként a művészfilmek dramaturgiai és vizuális eszköztárát, hanem azért is, mert a mű mondanivalója kiemelkedik a hasonlók sokaságából. Arról van szó, hogy soha, de soha nem vagyunk egyedül. Még akkor sem, amikor úgy érezzük, hogy minden, ami rossz az életünkben, megoldhatatlan problémaként a nyakunkba szakad. Nemcsak a környezetünkben lévő tárgyak fognak össze ellenünk úgy, hogy elromlik minden, ami elromolhat, de a környezetünkben lévő emberek se képesek némi beleérző képességet tanúsítani irántunk.
Fontos üzenete a filmnek, hogy a legreménytelenebb helyzeteket is meg tudja oldani az ember, ha van istenhite. Elég csak kinyitni a Bibliát, mert a kérdéseinkre van benne válasz. Nem vagyunk tehát egyedül a bajunkkal soha, sugallja a mű, és ez már csak azért is érdekes, mert manapság igencsak kevés műfajfilm mer bevállalni hasonló gondolatokat. Az is fontos üzenete az alkotásnak, hogy nemhogy nem szükséges a múltat eltörölni, éppen ellenkezőleg: a hagyományos élethez, a múlt értékeihez való visszatérés a modern ember bajaira remek gyógyír. A filmben a már nem élő nagymama családjáról való gondoskodása menti meg a főhőst a teljes összeomlástól, a legnagyobb bajban tehát az isteni segítség a családon keresztül konkretizálódik.
Ha a filmhez még messzebbről közelítünk, akkor úgy is értelmezhető mindaz, ami megjelenik a mozivásznon, mint a modern ember szorongásának szörnyű lenyomata. Bár az is benne van, hogy tőlünk függ a változás. Mi változtatjuk pokollá vagy édenkertté mindazt, amivel találkozunk. A mi lelki erőnk teszi életünket élhetővé vagy élhetetlenné, és az is egyértelműen körvonalazódik ebben a műben, hogy a boldogságért nagyon keményen meg kell dolgozni. Ha fegyelmezetten és tudatosan éljük az életünket, szorongás helyett harmónia vár ránk. A film szerint ebben biztosak lehetünk.
Legújabb podcastunkban egy könnyed reggeli beszélgetés során két filmkritikus, Oszlányi Gyöngyvér és Csejk Miklós beszélget a filmről.
