– Hogy kerül a magyar diplomácia látóterébe egy több ezer éves tárgy?
– A kulturális együttműködés nagyon fontos területe a nemzetközi kapcsolatoknak – felelt a nagykövet, aki civilben maga is történész és Kelet-kutató (mongolista), a sztyeppei népek, azon belül a hunok kutatója. – Ebben az esetben is komoly tudományos összefogás révén volt lehetőségünk arra, hogy a mongol régészet eredményeihez hozzájáruljunk. A Magyarságkutató Intézet és a Mongol Tudományos Akadémia Régészeti Intézete még 2021-ben kötött megállapodást, amelynek részeként idén egy körülbelül negyvensíros temető feltárása kezdődött meg Ar Guntban. Eddig hét sírt bontottak ki, és elég gazdag leletanyag került elő. Többek között
az az áldozati üst, amelynek különlegessége, hogy a világon még nem találtak ilyen régi és ilyen nagyméretű öntöttvas üstöt.
– Miért hozta Budapestre a rendkívüli leletet?
– Már az ásatások során fölmerült, hogy
Mongóliában ilyen nagyméretű tárgyat nem fognak tudni restaurálni. Viszont az együttműködéssel van lehetőség arra, hogy Magyarországon végezzék el a szükséges állagmegóvási, rekonstrukciós munkákat. A Magyarságkutató Intézetben megvan ehhez a szakmai, technikai felkészültség,
most tehát itt vannak a maradványok, és gondolom, hamarosan megkezdődik a helyreállítás.
– Volt lehetősége figyelemmel kísérni a temető feltárását?
– Ott voltam, amikor előkerült ez az üst. Lenyűgöző élmény volt, ahogyan a régészek aprólékos munkával kiásták a sírokat. A mongol régészek lehetővé tették, hogy megnézzük az ásatásokat. M. Batbajar mongol kulturális miniszterhelyettes vezetésével egy mongol delegáció is érdeklődött az ott folyó munkálatok iránt. Ez az együttműködés a kétoldalú kapcsolatok egyik fontos projektje.
– Ilyen látogatásokkor a régészek tudják, hogy valami értékes lelet várható? – kérdezem Horváth-Lugossy Gábortól, az intézet főigazgatójától.
– Amikor kijelölnek egy feltárási területet, nem lehet tudni, hogy mit rejtenek a sírhelyek. De
általában kevés esély van arra, hogy ilyen csodálatos lelet kerüljön elő. A hun birodalom bukása után ugyanis a kínai császárok támogatták, sőt olykor finanszírozták a hun sírok kifosztását.
Egyrészt az aranyat, a kincseket akarták megszerezni, másrészt arra törekedtek, hogy megszüntessék azokat a szent helyeket, amelyek az ott élők identitásában fontos szerepet játszottak. Mára ennek az a lenyomata, hogy szinte az összes hun sírt kirabolták. Ezért volt óriási szerencsénk az ar-gunti ázsiai hun temető feltárásával. Itt találtunk bolygatatlan sírokat is, s az egyikben azt az elképesztő leletet, amit az imént kicsomagoltunk.
– Hadd tegyem hozzá – veszi át ismét a szót a nagykövet asszony –, hogy azért könnyű megtalálni és kirabolni ezeket a sírokat, mert a síremlékek ma is jól látszanak a felszínen, ezer, olykor kétezer éve magasodó kő- és földhalmok formájában.
– A sztyeppei népek körében nagyon elterjedt volt az ilyen temetkezés. A szkítáktól egészen a kunokig élt az a szokás, hogy minél jelentősebb volt az uralkodó, annál több földet hoztak a sírra a birodalom távoli pontjairól, és annál magasabb volt a halom, ami alatt örök álmát aludhatta a fejedelem. Nálunk ilyen sírok vannak például Százhalombatta környékén. Azért száz halom… – magyarázta a főigazgató.
– Többször szóba került a most feltárt üst különlegessége. Miben áll az egyediség?
– Nem túlzás szenzációs leletről beszélni, mert
ilyen régi és ilyen nagyméretű öntöttvas áldozati üstöt nem találtak sehol a világon.
Ha összerakjuk, akkor körülbelül harmincliteres üstöt kapunk. Ez azért fontos, mert vannak ugyan régebbi bronzüstök, de a bronztárgyak előállítása, öntése meg sem közelíti a vasöntéshez szükséges technikai igényeket. Míg a bronznak 1000-1400 fok kell, hogy önteni lehessen, addig a vasöntvényekhez 1800 fokot kell előállítani, s tartani legalább 4-5 órán keresztül. Hiszen a vasnak 1600 fok az olvadáspontja, de itt folyékony vasra volt szükség, meg persze olyan öntőtégelyre is, ami bírta ezt a hőt. Tehát őseink 2000-2500 évvel ezelőtt – nagyjából akkorra datálható ez az üst – ilyen páratlan technikával és kivételes tudással rendelkeztek.
– Kínában vagy Európában tudtak ilyen öntvényeket csinálni?
– Nem, akkoriban sehol nem voltak képesek erre.
Ez a világon az első ilyen tárgy. Úgy tűnik, ezeket a technikákat a sztyeppei népektől, a szkítáktól és a hunoktól vették át az eurázsiai műveltségek.
– Lehetséges, hogy megtalálták a hun áldozati üstök ősét?
– Öntöttvasból, ekkora méretben nem ismerünk ennél régebbit. Összesen két olyan üstöt találtak a másfél millió négyzetkilométer kiterjedésű, tizenháromezer hun sírt őrző Mongóliában, ami ehhez hasonlítható. De azok sokkal kisebb méretűek. Meg sem közelítik a mostani leletet.
– A hun áldozati üst fogalma jól ismert a történelemkedvelők körében. De azt vajon tudjuk, hogy hogyan használták?
– Valószínűleg valamilyen
főzeteket készítetek benne, amiből mindannyian ittak vagy ettek. Kecskét, lovat áldoztak, bizonyára azt főzték meg, azt fogyasztották el egy-egy szertartásos ünnepen.
Mondjuk, ha törzsszövetséget kötöttek, befogadtak egy új népet, vagy új fejedelmet választottak… Még a szkítákról írja Hérodotosz, hogy vérszerződést kötnek, s „testüket megvágván, vérüket borral teli edénybe csorgatják”. Lehet, hogy ilyen módon is használták. Talán a halotti rítusban is szerepe lehetett, hiszen itt – és persze máshol is – eltemették a halott vezérrel.
