Ösztönzene és minőség

Elementáris erejű, vérpezsdítő, zsigeri kannás, gitáros örömzene; hatalmas érzelmi mélységek, magasságok; égő szenvedély és tanító irodalom a színpadon; villámlás és mennydörgés. Így foglalható össze néhány szóban Szarka Tamás új produkciója, az Esthajnal című legfrissebb lemezének ősbemutatója, amelyre nemzeti ünnepünk előestéjén, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon került sor, ahol a Kossuth-díjas zenész és zenekara a Parno Graszttal, Tóth Gabival, Reviczky Gáborral, valamint a roma tehetségkutató nyerteseivel lépett fel.

Fotó: Horváth Edit

Szarka Tamástól eddig sem volt idegen a roma ösztönzene, jó néhány korábbi dal született már ilyen stílusban, most azonban – visszanyúlva egészen a kulturális gyökerekig – egy egész albumnyi cigánymuzsikát komponált. Így született meg az Esthajnal című dupla lemez. A zeneszerző lapunknak korábban azt is elárulta, hogy a dalokat egy leendő színházi darabhoz írta, melynek alapjául Makszim Gorkij elbeszélése, a Makar Csudra szolgált. A történet szerint egy vándorló cigánytábor életébe ágyazva születik meg a tragikus végkimenetelű szerelem, amelynek kötöttsége szemben áll az ösztönös szabadságvággyal, a szuverenitással, mely hatalmasabb minden gyöngéd érzelemnél, így a szerelem rabságából egyetlen kiút mutatkozik: maga a halál.

Fotó: Horváth Edit

A két szerelmes külön-külön erős egyéniségét, együtt azonban halálos héjanászát elementáris erővel idézte meg a színpadon Tóth Gabi és Szarka Tamás duettje. Az énekesnő a legtöbb dalban jelen volt, és nem is akárhogyan. Igazi átéléssel; hol kurjantgatva, füttyögve, hangjával szárnyalva, hol pedig könnyes szemmel, szívet facsaróan, annak legmélyéig érve énekelt. 

Azt hiszem, erre mondják, hogy kitette még a lelkét is.

Már akkor is maradandó élmény lett volna, ha csak ők ketten énekelnek, a Parno Graszt azonban igazán autentikus légkört teremtett az egész produkció köré kannával, gitárokkal és persze a vér pezsgésével; főleg, mikor az Álom utamon című nóta egyes részeit anyanyelven énekelték.

Fotó: Horváth Edit

Szarka Tamás nemcsak kimagasló tehetségű, negyven éve töretlen sikerű énekes, zenész, de – mint tudjuk, író, költő, akinek rendszeresen jelennek meg irodalmi alkotásai is. A lemezbemutató koncert egyik csúcspontját, sőt katarzisát kétségkívül az adta, mikor egyedül Reviczky Gábor állt a színpadon, hogy elmondja a zenész erre az alkalomra írt, Fekete március, avagy a kopott pulóver titka című novelláját. A szabadtéri előadások mindig kicsit lazábbak szoktak lenni, az emberek jobban nyüzsögnek, beszűrődik egy kis zaj kívülről is; az alkotás első sorainak elhangzását követően azonban olyan csend lett, hogy csak az egyre intenzívebb eső kopogása hallatszott.

Felvidéki magyarként Szarka Tamást magát is számos atrocitás érte korábban. Egy ízben azért támadtak rá és bátyjára az utcán, mert magyarul beszélgettek. „Nekik vashusángjaik voltak. Nekem hegedűm” – írja, a történet pedig rengeteg vérrel és felszakadt fejbőrrel folytatódik, s lassanként bekúszik a párhuzam is az 1990-ben történt marosvásárhelyi incidenssel, amikor is – ahogy Szarka Tamás fogalmaz – „sok száz részeg bányászt hoztak buszokkal magyart verni.” Mindez úgy kapcsolódik az est mondanivalójához, hogy akkor Erdélyben, nem magukra hagyottan kellett harcolniuk a magyaroknak, ahogy a történelem folyamán szinte mindig. 

A szomszéd utcából cigányképű angyalok futottak be a térre. Élükön Puci Béla felkiáltott: Ne féljetek magyarok! Megjöttek a cigányok! 

– zengett bele a megrendült csendbe Reviczky Gábor hangja.

A novella záróakkordja Puci Bélához szól a túlvilágra, aki társaival ki tudja hány magyart mentett meg akkor a haláltól. Másnap félholtra, vagy éppen holtra verték őket a rendőrségen, ennek ellenére mégis azt mondta: újra megtenné. 

Ettől vagy te a 20. század egyik legnagyobb magyarja. Én már tudom. Aki ezt vitatja, azt még nem akarták magyarsága miatt leölni! Így az hallgasson, és tanuljon! 

– szóltak a lélek mélyéig ható gondolatok. A taps fáziskéséssel érkezett, abban a néhány másodpercnyi megrendültségben érződött, hogy célba talált az üzenet. 

Fotó: Horváth Edit

Szarka Tamás ezen az estén összművészeti előadást hozott, és mindenből a legjavát adta; zsigeri, ösztönös örömzenét, ugyanakkor fájdalmas szerelmi tragédiát a legkifejezőbb hangokba és dallamokba öltöztetve, mindezt a legmagasabb minőségben és autentikus hangzással és tánccal fűszerezve a tehetségkutató nyertesek közreműködésével. A zene bármit képes kifejezni, az irodalom azonban lényegre törőbb. Szarka Tamás novellája megrendített, elgondolkodtatott és tanított. 

Magyarságra tanított úgy, ahogy arra csak a személyes átélésből fakadó hitelességgel rendelkezők képesek, a népek és a kultúrák közötti békesség jegyében.

Annyi érzelem koncentrálódott aznap este a Margitszigeten, hogy talán az repesztette meg végül az összetornyosuló felhőket, hogy hosszú idő után áldásként ömöljön a víz a földre. Akármennyire vártuk már ezt a pillanatot a hónapokig tartó aszályt követően, biztos vagyok benne, hogy a jelenlévők – velem együtt – még kértek volna legalább fél óra halasztást. Nem is azért, hogy ne ázzunk meg, hiszen mindenkinek jutott esőkabát, a gondot a villámlás okozta, amely miatt muszáj volt lerövidíteni a koncertet. Szarka Tamás a befejezésként előadott, Zakatol című dal előtt azt mondta, játszanának még akár egy órát is, ha tehetnék. Talán nem érezte, hogy ebből a produkcióból az is kevés lett volna.

Borítókép: Elementáris erejű összművészeti produkciót hozott a Margitszigetre Szarka Tamás (Fotó: Horváth Edit)