– Gion legismertebb regényei a Virágos Katona, a Latroknak is játszott tetralógia, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Sortűz egy fekete bivalyért… Szokás őt a „magyar Márqueznek” is nevezni fordulatos elbeszélői stílusa és mágikus realista narrációja miatt. Regényei helyszíne gyakran szülővárosa, Szenttamás. Vajon honnan merítette az ihletet, inspirációt ahhoz, hogy az irodalom élvonalába törjön?
– Gionnak házhoz jöttek az olyan izgalmas, rázós, sőt gyakran tiltott témák, amelyekben benne van egész XX. századi történelmünk. Családja a régi Magyarország etnikailag legszínesebb részén élt – nem véletlen az író francia családneve sem –, Gion sváb nagymamája gyerekkorában csak németül tudott, a törökkor óta szerb többségű szülőfalu megszenvedte 1848–49-et, Trianont és különösen az 1944–45-ös vérengzést… Az író, kilépve szülőháza kapuján, pusztuló német, zsidó és nazarénus temetőt látott – és a katolikus temetőt is, ahol 1944 végén több száz ártatlan magyart hantoltak el. Fiatalemberként része lehetett az 1944–45-ben szinte kipusztított helyi magyar értelmiség újraalapításában; az újvidéki Magyar Tanszéken, majd pedig az Újvidéki Rádió szerkesztőségében olyan pezsgő, ingergazdag környezet vette körül, hogy ott sem kellett messzire mennie a témákért, inkább erősen szelektálnia, hogy mit emeljen irodalomba. Kezdettől rendkívül tudatos író volt: úgy építkezett, úgy írta végig a századát, hogy nincs benne fehér folt, sőt írásai összessége szerves egész: a legteljesebb mértékben élet-mű, amelynek olyan íve és olyan jó stílusa van – Gion egyébként a „dúsított realizmus” meghatározást szerette inkább –, hogy bárhol érdemes belekezdeni.
– A kilencedik kötetben változatos forrásokból származó dokumentumok találhatók, köztük olyanok is, amelyek korábban csak román vagy szerb nyelven voltak elérhetők. Mik voltak a kötet szerkesztésének nehézségei?
– A szövegek felkutatása és beszerzése olyan könyvtárakból, sőt rádiós és televíziós archívumokból, amelyek többnyire a határ szerbiai oldalán vannak, rendkívül elkötelezett kutatómunkát kívánt. Merthogy ez a kötet is a teljesség igényével készült: számtalan olyan szöveg is bekerült, amely korábban csak hang- vagy filmszalagon létezett. Ám a kötet mellékleteként most ezek meg is hallgathatók, nézhetők: az utolsó oldalon lévő QR-kód segítségével.
– Az életmű most megjelent kilencedik kötetében információkat kapunk az Új Symposion vajdasági művészeti lap törekvéseiről is, amelynek 1969-től Gion rendszeres alkotója lett. Melyek azok az elvek, irányok, amelyeket kiemelne Gionnak a folyóirathoz fűződő viszonyából, és amelyeket a mai folyóirat-kultúra szempontjából fontosnak tart?
– Az életműkiadás „eleje” szépprózát tartalmaz, majd a drámai művek és azok az írások következnek, amelyek mások műveiről szólnak, azokat dolgozzák fel – a zárókötet pedig főként az író és a közélet kapcsolatáról szóló szövegeket közli. Olvasunk rádiós (fő)szerkesztőségéről, színházigazgatóságáról, írószövetségi elnökségéről – és a legendás folyóirattal való kapcsolatáról is. Ám utóbbival való viszonya finoman szólva ambivalens volt, mert bár eleinte Gion fő publikációs helye volt a „Sympo”, ám az író a saját útját járta, és mert visszatalálni ahhoz az irodalmi hagyományhoz, amelyet a – mindig újító, a hagyományokra fittyet hányó – folyóirat bárkinek felrótt volna; így tulajdonképpen kivált a törzsgárdából. Ám távlatból nézve úgy látszik, hogy Gion tulajdonképpen szintézist teremtett azzal, hogy az újításokra is fogékony maradt, ám mindvégig az otthoni, közösségi – ha úgy tetszik: nemzeti – témákat dolgozta fel. Amit bármely tollforgató biztosan példaértékűnek tarthat, az az, hogy íróként és kultúrpolitikusként is mindig bátor és következetes volt az igazmondásban. Aminek csak kifejezésmódja változhat koronként – erkölcsi mércéje nem. Ahogy a kilencedik életműkötet címe is utal rá: Minden leírt betű hitvallás.
Borítókép: Kurcz Ádám (Fotó: Mirkó István)
