Agnus Dei, azaz Isten Bárányai. Talán mozgalmas előéletének egyfajta kompenzációjaként így nevezte el magát az a formáció, amely az F. O. Systemet, valamint a Sex Actiont (később Action) maga mögött hagyó Mátyás Attila mintegy „vezeklésként” alapított meg a kilencvenes évek kellős közepén. „Jóvátételre” volt is oka bőven, hiszen az alternatív zenei irányzatok, mint például a dark wave és a dirty rock melegágyaként működő Fekete Lyuk névre hallgató pinceklub gyakori fellépői között Mátyás Attila (vagy ahogy barátai nevezték, Matyi) mindhárom formációja megfordult. És a rossznyelvek szerint az akkori zenei élet prominenseihez hasonlóan ők sem éltek éppen szerzetesi életet. De hát – nomen est omen – az vesse rájuk ezért az első követ, aki nem így működött ebben a szubkultúrában.
Majd jött a megvilágosodás, a ráébredés, a csömör vagy ki tudja, miféle motiváció:
Juhász Robival és Pálvölgyi Gáborral 1994-ben határoztuk el, hogy együtt fogunk valami újba kezdeni. Az addigi közös koncertezések és bulizások vad és önpusztító korszaka után szükségünk volt váltásra. Szerettünk volna egy másfajta, kicsit letisztultabb életet és zenekart. Újvári Peti dobos csatlakozásával lett teljes a csapat, és hozzá az új zenei irány, amelyben keveredett a pszichedelikus és a modern gitárhangzás, és a mélyebb, elgondolkodtatóbb szövegek… vagyis az Agnus Dei
– áll a lemezismertető szövegben a zenekarvezető-alapító vallomása.
Milyen is ez a zene? Az ígéretek alapján letisztult modern rock, pszichedelikus hatásokkal. Tekintve, hogy a magyar beat és a rock története, fejlődése az angolszász zenében gyökerezik, ezúttal is adódik a jól bevált, ezúttal személyre, vagyis zenekarra szabott recept: végy egy evőkanálnyi (talán Mátyás érdekes orgánuma okán) U2-t, adj hozzá egy kevés INXS-t, egy csipetnyi Depeche Mode-ot, de még minimális mennyiségű Nirvanával is megspékelheted (bár lehet, ezért egyesek megköveznek), rázd össze és máris kész az Agnus Dei.
A valóságban persze mindez nem ilyen egyszerű. Hiszen egy projekt sorsát, minőségét nyilván a megírt szerzemények, a próbák intenzitása, a közös műhelymunka dönti el. Ez utóbbiról kevés az információ, ám a Moiras Records jóvoltából Minden címmel napvilágot látott vinilalbum önmagáért beszél. Letisztulást emlegettek, az említett elődformációkhoz képest ehhez semmi kétség nem fér, jóllehet az egyszerű közérthetőség talán hívebben jellemezné a kilenc szerzeményt.
Nem is lehet másként, hiszen amit a klasszikus rock „elmondhatott” magáról, azt a hetvenes-nyolcvanas években megtette. Mind zenei kifejezésben, mind dalszövegben. Az akkori, vasszigorral működő társadalmi berendezkedést figyelembe véve, volt – és kellett is – mi ellen lázadni. Ami a rendszerváltozással együtt aztán szükségszerűen eltűnt a kulturális (és persze a politikai) életből. Arról nem beszélve, hogy időközben több generáció is felnőtt, amely nyilvánvalóan a saját zenéjét akarta hallani. (Többek között) az Agnus Deitől meg is kapta, bizonyíték erre a zenekar tiszavirág-életű, háromesztendős sikerszériája. Éppen ezért Mátyás Attila orgánumában kár lenne keresni Vikidál Gyula rockos erejét, Horváth Charlie karcosságát, Révész Sándor felső oktávjait, mindez a múlté. Van helyette egy (legalábbis e sorok írójának) nehezen definiálható, ám mindenképp magával ragadó, tiszta, érthető, mi több, egyéniséget tükröző énekhang – amely akár a kortárs, egykori bonanzás Kovács Ákosé is lehetne –, és amely szépen viszi a produkciót. Aztán van egy lehiggadt játékú, mindvégig jelenlévő, erősen meghatározó, karakteres rockgitáros (Juhász Róbert), aki a kötelező villanygitár mellett az akusztikus változatot is szívesen veszi kézbe (A szó), vagy éppen a dzsesszes, pszichedelikus hangzást választja (Így fogadj el). Itt figyelemre méltó a basszusgitár (Pálvölgyi Gábor) ötletes riffje, amely némileg szokatlan megoldás ugyan, de kétségkívül dob rajta. Mindemellett mégis a lemezindító A tűzre kapjuk fel a fejünket; a lüktető tempó mellett fülben maradó dallamával, egyszerű hangszerelésével jó felütésnek bizonyul. A klasszikus rockra általánosságban jellemző kétnegyedes tempóhoz képest a dob (Újvári Péter) ritmusképlete is változatosabb, amely alapjában határozza meg a zene hangulatát.
Arra viszont nehéz választ találni, hogy a helyénvaló és hallhatólag bevált ötletelés ellenére is miért érezzük azt, hogy a dallamok, illetve a dalszerkezet hasonló köröket futnak. Talán a jól bevált recept alapján akartak volna biztosra menni? És ezen a Mátyás Attila megfogalmazása szerinti „elmélyült” szövegek sem segítenek. A zömében és a névelőt leszámítva egyszavas számcímek, amelyek a megelőző három évtizedhez képest, ahol már mindent (is) elsütöttek, semmi újdonságot nem tartalmaznak. Olyan dalszövegi közhelyeket viszont igen, mint tűz, eső, csend, út, fény. Mindez kiegészülve olyan „mélyenszántó” gondolatokkal, mint Hordom a jelet, vagy éppen az Így fogadj el. A címadó Mindenről már nem is beszélve… A téma – mint „újdonság” – vélhetően a szerelem, némileg filozofikus, spirituális úton megközelítve. Ergo: az említett egyszerűség nem csupán a dallamvezetés-hangszerelésre, de a dalszövegekre is igaz.
Mindezeket aligha rónám fel Mátyás Attilának és az Agnus Deinek, hiszen összességében – kiváltképp a harminc esztendővel korábbi sekélyes zenei korszakra vetítve – szerethető, szórakoztató, a maga nemében igényes anyaggal rukkoltak elő. Nem volt könnyű dolguk. A kilencvenes évek meglehetősen zavaros társadalmi, politikai, kulturális érájában az élőzene háttérbe szorítása mellett a rap, az öncélú és élő hangszert helyettesítő, mindent letaroló elektronika jelenti a fősodort; mindezek ellenpontjaként a vad metál tombolása idején ez a valójában nyugis muzsika mindenképp megérdemli, hogy helyet kapjon a rock panteonjában.
Borítókép: A zenekar 1995-ben (Forrás: a szerző archívuma)
