Nem is lehet másként, hiszen amit a klasszikus rock „elmondhatott” magáról, azt a hetvenes-nyolcvanas években megtette. Mind zenei kifejezésben, mind dalszövegben. Az akkori, vasszigorral működő társadalmi berendezkedést figyelembe véve, volt – és kellett is – mi ellen lázadni. Ami a rendszerváltozással együtt aztán szükségszerűen eltűnt a kulturális (és persze a politikai) életből. Arról nem beszélve, hogy időközben több generáció is felnőtt, amely nyilvánvalóan a saját zenéjét akarta hallani. (Többek között) az Agnus Deitől meg is kapta, bizonyíték erre a zenekar tiszavirág-életű, háromesztendős sikerszériája. Éppen ezért Mátyás Attila orgánumában kár lenne keresni Vikidál Gyula rockos erejét, Horváth Charlie karcosságát, Révész Sándor felső oktávjait, mindez a múlté. Van helyette egy (legalábbis e sorok írójának) nehezen definiálható, ám mindenképp magával ragadó, tiszta, érthető, mi több, egyéniséget tükröző énekhang – amely akár a kortárs, egykori bonanzás Kovács Ákosé is lehetne –, és amely szépen viszi a produkciót. Aztán van egy lehiggadt játékú, mindvégig jelenlévő, erősen meghatározó, karakteres rockgitáros (Juhász Róbert), aki a kötelező villanygitár mellett az akusztikus változatot is szívesen veszi kézbe (A szó), vagy éppen a dzsesszes, pszichedelikus hangzást választja (Így fogadj el). Itt figyelemre méltó a basszusgitár (Pálvölgyi Gábor) ötletes riffje, amely némileg szokatlan megoldás ugyan, de kétségkívül dob rajta. Mindemellett mégis a lemezindító A tűzre kapjuk fel a fejünket; a lüktető tempó mellett fülben maradó dallamával, egyszerű hangszerelésével jó felütésnek bizonyul. A klasszikus rockra általánosságban jellemző kétnegyedes tempóhoz képest a dob (Újvári Péter) ritmusképlete is változatosabb, amely alapjában határozza meg a zene hangulatát.
Arra viszont nehéz választ találni, hogy a helyénvaló és hallhatólag bevált ötletelés ellenére is miért érezzük azt, hogy a dallamok, illetve a dalszerkezet hasonló köröket futnak. Talán a jól bevált recept alapján akartak volna biztosra menni? És ezen a Mátyás Attila megfogalmazása szerinti „elmélyült” szövegek sem segítenek. A zömében és a névelőt leszámítva egyszavas számcímek, amelyek a megelőző három évtizedhez képest, ahol már mindent (is) elsütöttek, semmi újdonságot nem tartalmaznak. Olyan dalszövegi közhelyeket viszont igen, mint tűz, eső, csend, út, fény. Mindez kiegészülve olyan „mélyenszántó” gondolatokkal, mint Hordom a jelet, vagy éppen az Így fogadj el. A címadó Mindenről már nem is beszélve… A téma – mint „újdonság” – vélhetően a szerelem, némileg filozofikus, spirituális úton megközelítve. Ergo: az említett egyszerűség nem csupán a dallamvezetés-hangszerelésre, de a dalszövegekre is igaz.
Mindezeket aligha rónám fel Mátyás Attilának és az Agnus Deinek, hiszen összességében – kiváltképp a harminc esztendővel korábbi sekélyes zenei korszakra vetítve – szerethető, szórakoztató, a maga nemében igényes anyaggal rukkoltak elő. Nem volt könnyű dolguk. A kilencvenes évek meglehetősen zavaros társadalmi, politikai, kulturális érájában az élőzene háttérbe szorítása mellett a rap, az öncélú és élő hangszert helyettesítő, mindent letaroló elektronika jelenti a fősodort; mindezek ellenpontjaként a vad metál tombolása idején ez a valójában nyugis muzsika mindenképp megérdemli, hogy helyet kapjon a rock panteonjában.
Borítókép: A zenekar 1995-ben (Forrás: a szerző archívuma)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!