A napokban megnéztem a Pesti Színházban a Mondjad, Atikám! című szenvedéspornót és bár a szünetben erős kísértést éreztem arra, hogy magára hagyjam kínjaival az előadót, a büfé előtti beszélgetésekből azt szűrtem le, maradnom lesz érdemes. A teátrum fiatalokkal volt tele, csak elvétve akadt a nézők között olyan boomer-szerűség, amilyen magam vagyok, s e fiatalok lelkesülten beszéltek a darabról.
– Ezért érdemes színházba járni – szögezte le az egyik.
– Hogy lehet valami ennyire igényes? – hüledezett kicsit arrébb egy másik társaság tagja.
Még ismerős fiatalemberrel is összefutottam, aki elmesélte, nem először jött el. Első alkalommal napokig vitatkozott, beszélgetett legjobb barátjával a darabról, most pedig elhozta testvéreit. Bizonyára őket is megérinti majd a monodráma.
Maradjunk tehát a színházban, és nézzük, miről is van szó!
A fiatal és tehetséges színész, Vecsei H. Miklós Mondjad, Atikám! címmel összeállított egy – alcíme szerint – szabad kompozíciót József Attila életéről, amelynek hamarosan lett színházi változata is. Ráadásul az előadást évek óta sikerrel játsszák. A darab megtalálta közönségét, ahogy azt az én futó tapasztalataim is tükrözik, s így okkal feltételezhető, hogy szoros kapcsolat van a mű üzenete és közönségének világképe között.
Lássuk tehát!
A drámát egyetlen térben adja elő egyetlen ember. A Junior Prima díjas Vecsei H. Miklós úgy dolgozza fel a József Attila életéből összeállított kompozíciót, hogy sokszor nem tudjuk, ki beszél és kihez beszél. Többnyire maga a költő szól, máskor, mintha valami külső narrátor jelenne meg. Az sem derül ki, miféle alkalommal hangzik el a beszámoló. Egyszer olyan, mintha a pszichiáter díványán beszélne a főszereplő, máskor őrült monológ, néha elképzelt szereplőket igyekszik megszólítani, s néha a versek, az eredeti versek szólalnak meg, talán éppen úgy, ahogy József Attila mondogatta, próbálgatta a készülő szövegeket.
A kétórás előadás a költő élettörténetét kíséri végig gyermekkorától haláláig. Megjelennek a darabban a konkrét életrajzi adatok, a szegénységben élő család furcsa viszonyai, a nevelőszülők kegyetlensége, a iskolai, majd az egyetemi nehézségek, a viszonzatlan és viszonzott szerelmek, az irodalmi életben való helykeresés, a sikerek és a kudarcok… De persze főleg a kudarcok.
Az eseménytörténet mellett ugyanis Vecsei József Attilája főképpen kudarcokról, a szenvedésről és a kilátástalanságról szól. Arról, hogy a körülmények hatalma mindent felülíró erő. A nehéz gyermekkor – amiről azért érdemes megjegyezni, nem különlegesen nehéz: százezrek, ha nem milliók éltek a József családhoz hasonló körülmények között század elején – szörnyű tehertétellé válik ebben a darabban, olyan teherré, amit egy életen át hordoznia kell Attilának, aki elszenvedte azt. A szegénység, amely a Vecsei-darabban ugyancsak végigkíséri a költő életét, ismét legyőzhetetlen hatalom, amely újra és újra padlóra taszítja az egyre nehezebben feltápászkodó főhőst. Az, hogy mellesleg – mint az a darabból is kiderül – József Attila egyetemre jár, kijut Bécsbe, majd Párizsban a Sorbonne hallgatója lesz, hogy kötetei jelennek meg, s fogynak el, hogy megkapja a Baumgarten-díjat, egyszóval, hogy sikeres irodalmi pályán halad, az zárójelbe kerül, mert nem támasztja alá a Vecsei által felrajzolt szenvedéstörténetet.
Így azonban kicsit olyan lesz a darab, mint korunk hópehely-generációjának tragédiája, akik úgy vélik, ha nem jutnak hozzá a legújabb telefonhoz, a legmenőbb nyaraláshoz, a legjobb álláshoz, hát indokolt végzetes elkeseredésük.
De nyilván a szerző is érzi a túlzást, ezért erős hangsúlyt helyez a pszichózis-vonalra. A kikerekedő történetben a hétköznapi kellemetlenségek drámai lelki tehertételként jelennek meg, s egyre szaporodva végül agyonnyomják a költőt. József Attilának ilyen körülmények között nincs is más választása, mint az, hogy meghozza végzetes döntését.
Érteni vélem, mit látnak benne azok a fiatalok, akik rajongással olvassák az évekkel ezelőtt megjelent kötetet, akik újra és újra megnézik a darabot, akik barátaikat, testvéreiket is elviszik egy-egy előadásra. Úgy hiszem, erőt ad nekik a költő gyengesége. Csoda-e, mondják talán, ha ilyen szörnyű sorsterheket cipelve nem juthat az ember egyről a kettőre. Hogy József Attila mellesleg a magyar irodalom bizonyosan legjelentősebb költője volt, az valahogy nem kerül a darab fókuszába. E tény ugyanis nem illik a végzet által dobált, tehetetlen fiatalember alakjához.
Borítókép: a drámát egyetlen térben adja elő egyetlen ember (Fotó: Vígszínház)
