Hatvanöt éve írt levelet Záray Márta énekesnő Aczél Györgynek

Sokszor még a legnagyobb művészek is rákényszerülnek arra, hogy szívességet kérjenek olyan befolyásos személyektől, akikkel egyébként nincsenek azonos véleményen, vagy akikről tudják, hogy nem szívelhetik őket. Így járt a Záray–Vámosi házaspár is, amikor 1958-ban Záray Márta aláírásával a Kádár-rendszer kultúrpolitikájának első számú emberéhez, nem mellesleg Kádár János egyik legfőbb bizalmasához, Aczél Györgyhöz fordult levélben, hogy segítsen rajtuk. Nem különösebben meglepő, de a különböző gesztusokat kegyúrként osztó Aczél György még válaszra sem méltatta az akkor már lassan egy évtizede sikeresen a pályán lévő művészeket.

Érdemes megjegyezni, hogy valójában a könnyűzenészek döntő többsége még OTP-kölcsönhöz sem folyamodhatott, mert nem volt állandó bejelentett munkahelyük, ami pedig előfeltétele volt az állami hitel folyósításának. Ez az áldatlan állapot majd csak a nyolcvanas évek elejétől enyhült. Ugyanis ekkor alakult meg a könnyűzenészek szakszervezete, és társadalombiztosításuk megoldódni látszott. Azonban, mint utóbb kiderült, még ekkor sem sikerült teljeskörűen rendezni a soraikat, az igazi megoldást csak a rendszerváltozás hozta el számukra.

Az énekesnő a levelében szólt családi hátterükről is: Záray Márta tatabányai bányászcsaládból származott, Vámosi János a Ganz-Mávag vasesztergályosa volt korábban, ezért származásukat illetően abszolút megfelelhettek a rendszer kívánalmainak, s ezeket a tényeket igyekezett pozitív színben feltüntetni, mint amelyek nagyban segítették őket énekesi karrierjük egyengetésében.

A levélből kitűnik, hogy Záray Mártáék tisztában voltak helyzetükkel, ami Aczél György könnyű műfajhoz fűződő dehonesztáló hozzáállását illeti, ugyanis leírta, hogy „Jól tudom, hogy Miniszterhelyettes Elvtárs nem kedveli a könnyű műfajt, ezt meg is mondotta nekem.” Utána viszont alátámasztani igyekezett, hogy ők ebben a kategóriában a legjobbak közé tartoztak, amelynek elismeréseképpen többször kaptak a pártállamtól pénzügyi támogatást is. Ide sorolta, hogy amikor autót kértek, szinte azonnal megkapták rá az engedélyt – miközben másoknak hosszú éveket kellett várniuk egy-egy gépkocsira –, igaz, az énekesek reprezentációjához és életmódjához a járművek használata mindig is hozzátartozott. Máskülönben azonban nagyon puritán életet éltek – bizonygatta Záray Márta.

A levél igazi indítékára azonban csak annak legvégén került sor: kiderült, hogy Aczél nem engedélyezte németországi útjukat. 

Záray Márta egyébként a kitűnő érdekérvényesítő képességéről is ismert volt a zenészszakmában. Éppen ezért is érdekes, hogy úgy fogalmazott, mintha nem vált volna szét a német állam keleti és nyugati részre. Így pedig biztosan nem tudhatjuk, melyik felébe hívták őket, de az már a levél alázatos hangneméből sem tűnik valószínűnek, hogy ezzel szerette volna megfricskázni a pártállamot, egyszerű slendriánságról lehetett szó. Az engedély megvonása miatt óvatosan nemtetszését nyilvánította ki a művésznő, hangsúlyozva, hogy velük a rendszernek soha nem volt sem emberileg, sem politikailag problémájuk, a levél záró mondata pedig a Kádár-rendszer melletti eskütételnek is tekinthető: „Mi a jövőben is mindent meg akarunk tenni annak érdekében, hogy a nyugati számokkal szemben előnyben részesítsük magyar szerzők ízléses számait és a magunk szerény képességei szerint, és a magunk helyén és módján tovább dolgozhassunk.”

A Záray-Vámosi házaspár (Fotó: Fortepan/Bauer Sándor)

Aczél a hozzá írt levelet azonban Záray Márta nagy igyekezete ellenére sem méltatta válaszra, amiben közrejátszhatott a fenti udvariatlan viselkedés, pedig a könnyűzenei életben sok témában állást foglalt, fenntartásait írásban is hangoztatva.

Némi hatásszünet után szeptember 7-i dátummal született egy kis bekezdésnyi válasz aláírás nélkül, egy sajtpapírra odavetett néhány sor legépelt változataként. De még ezt sem adták postára, ugyanis ceruzával odaírták: „Aczél elvtárs nem kívánt válaszolni”. A névtelen pártállami hivatalnok megfelelőképpen tükrözte a kommunizmus eszméit a Záray–Vámosi házaspár megítélését illetően.

Leírta, hogy a könnyű műfaj megítélésében az volt a lényeges, hogy a szocialista társadalmi rendszert mennyire segítette kibontakozni, és megint csak ellenvetését fogalmazta meg az etikailag romboló hatású zenékkel szemben, amely „az ifjúság minimális erkölcsi érzékét is aláássa”. A továbbiakban a zene színvonalának megkérdőjelezése következett a rövid kioktatásban: „Azonkívül mint zenekedvelő laikusnak igen rosszul esik időnként egyes táncdalok muzsikáját – mely a zene megcsúfolása – hallani.” A nívó kétségbe vonása után már csak egy lépés volt az anyagi megbecsültség túlzott mértékűnek ítélése, „természetesen” alapvető nyelvtani hibákat ejtve a mondatban, ahogy az egy kommunista apparatcsikhoz illik: „De, ha csak pénzhajhászást látok alacsony színvonalú és sekélyes ízlésrontó ’művészi’ alkotások címén, akkor milyen erkölcsi alapunk van tényleg kiváló alkotók, tudósok és művészeknek az ezeknél rosszabb anyagi ellátottságát indokolni.”

Abból, hogy az idézetben szereplő mondat enyhén szólva nem kifogástalan nyelvtanilag, illetve, hogy a következő mondat félbeszakadt, biztosra állíthatjuk, hogy nem küldték el ezt a levelet a művésznőnek. Záray Mártáék pedig nem mehettek Németországba, ami ékes bizonyítéka annak, hogy még a Kádár-rendszer által leginkább elfogadott művészeknek is tört borsot az orruk alá a kultúrpolitika.

Borítókép: Záray Márta és Vámosi János (Fotó: Fortepan)