Aczél György legtöbbször még a legkisebb ügyekről is kapott tájékoztatást a kulturális élet legkülönbözőbb területeiről már a Kádár-rendszer legelején annak ellenére, hogy ő csupán a művelődésügyi miniszter helyettese, majd első helyettese lett. Mint tudjuk, a kommunista nómenklatúra előszeretettel tett különbséget még a miniszterhelyettesek között is, semmibe véve az általa egyébként fennen hirdetett egalitariánus eszmét. Aczélt sohasem nevezték ki miniszternek; igaz, a hatalom legfőképpen nem a tárcáknál, hanem a pártközpontban összpontosult, így végül akkor jutott hatalma csúcsára – legalábbis először, amikor 1967-ben az MSZMP KB kulturális ügyeket felügyelő titkára lett. A könnyűzenei életről megvolt a maga sarkos és elítélő véleménye, a populáris zene képviselőivel szemben mindig hangoztatta aggályait, és nemegyszer lenézően csak ennyit mondott velük kapcsolatban: „Az ember nem disznó, hogy mindent megegyen.”
Aczél György – aki egyébként Sztálin nyomán vette fel ezt a nevet, eredetileg Appel Henriknek hívták – rendkívül jó információs csatornákkal bírt tehát a zenészek között is. Ez azonban nem jelentette azt, hogy úgy érezze, válaszolnia kell minden megkeresésükre, hiszen egy kényúr minden további aggodalmaskodás nélkül kiválaszthatja, kikhez ereszkedik le, és kiket negligál.
Záray Mártáék nem különösebben tartoztak a kegyeltjei közé, amelynek többször nyilvánvaló jelét adta, leginkább úgy, hogy válaszra sem méltatta megkeresésüket, illetve a róluk szóló híreket.
Ide tartozik az a történet is, miszerint a XIII. Kerület Tanács Végrehajtó Bizottságának elnökhelyettese, Takács Jenő a margitszigeti Vörösmarty Színpadon előadott Ibusz kisasszony című darab előkészületeiről számolt be írásban. A szövegből kiderült az is, hogy Szenes Iván művét kritizálta a Záray–Vámosi páros. A házaspár szerint ugyanis a Szenes-alkotást nem lehetett színvonalasan előadni, s ezért ódzkodtak a fellépéstől. A vitában nem lehetett igazságot tenni, még a tanácselnök-helyettes sem mert, Aczél pedig nem akart, mert túl pitiánernek ítélte meg ezt az ügyet. Az eset súlytalanságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nemcsak Aczél, de beosztottjai sem reagáltak erre a megkeresésre, legalábbis írásban ennek nem maradt fenn nyoma.
Záray Márta más alkalommal személyesen fordult levélben Aczél Györgyhöz. 1958. augusztus 5-én rossz életkörülményeiket ecsetelte, valamint elnézést kért, mert legutóbbi találkozásukkor neveletlenül viselkedett.
Hogy ezalatt mit értett, azt sem lehet tudni, mert nem fejtette ki, de valószínű, hogy egy kis semmiség miatt esedezhetett bocsánatért, bízva abban, hogy a későbbiekben előadandó kérése megértő fülekre talál. Valóságos kis élethelyzet-jelentést adott az énekesnő a kommunista kultúrpápának: házat kellett építeniük, mert egészen addig rosszak voltak a lakáskörülményeik, amihez még OTP-kölcsönt is kellett felvenniük, amit annak alátámasztására hozott fel, hogy pályafutásuk alatt nem tettek szert nagyobb vagyonra.
Érdemes megjegyezni, hogy valójában a könnyűzenészek döntő többsége még OTP-kölcsönhöz sem folyamodhatott, mert nem volt állandó bejelentett munkahelyük, ami pedig előfeltétele volt az állami hitel folyósításának. Ez az áldatlan állapot majd csak a nyolcvanas évek elejétől enyhült. Ugyanis ekkor alakult meg a könnyűzenészek szakszervezete, és társadalombiztosításuk megoldódni látszott. Azonban, mint utóbb kiderült, még ekkor sem sikerült teljeskörűen rendezni a soraikat, az igazi megoldást csak a rendszerváltozás hozta el számukra.
Az énekesnő a levelében szólt családi hátterükről is: Záray Márta tatabányai bányászcsaládból származott, Vámosi János a Ganz-Mávag vasesztergályosa volt korábban, ezért származásukat illetően abszolút megfelelhettek a rendszer kívánalmainak, s ezeket a tényeket igyekezett pozitív színben feltüntetni, mint amelyek nagyban segítették őket énekesi karrierjük egyengetésében.
A levélből kitűnik, hogy Záray Mártáék tisztában voltak helyzetükkel, ami Aczél György könnyű műfajhoz fűződő dehonesztáló hozzáállását illeti, ugyanis leírta, hogy „Jól tudom, hogy Miniszterhelyettes Elvtárs nem kedveli a könnyű műfajt, ezt meg is mondotta nekem.” Utána viszont alátámasztani igyekezett, hogy ők ebben a kategóriában a legjobbak közé tartoztak, amelynek elismeréseképpen többször kaptak a pártállamtól pénzügyi támogatást is. Ide sorolta, hogy amikor autót kértek, szinte azonnal megkapták rá az engedélyt – miközben másoknak hosszú éveket kellett várniuk egy-egy gépkocsira –, igaz, az énekesek reprezentációjához és életmódjához a járművek használata mindig is hozzátartozott. Máskülönben azonban nagyon puritán életet éltek – bizonygatta Záray Márta.
A levél igazi indítékára azonban csak annak legvégén került sor: kiderült, hogy Aczél nem engedélyezte németországi útjukat.
Záray Márta egyébként a kitűnő érdekérvényesítő képességéről is ismert volt a zenészszakmában. Éppen ezért is érdekes, hogy úgy fogalmazott, mintha nem vált volna szét a német állam keleti és nyugati részre. Így pedig biztosan nem tudhatjuk, melyik felébe hívták őket, de az már a levél alázatos hangneméből sem tűnik valószínűnek, hogy ezzel szerette volna megfricskázni a pártállamot, egyszerű slendriánságról lehetett szó. Az engedély megvonása miatt óvatosan nemtetszését nyilvánította ki a művésznő, hangsúlyozva, hogy velük a rendszernek soha nem volt sem emberileg, sem politikailag problémájuk, a levél záró mondata pedig a Kádár-rendszer melletti eskütételnek is tekinthető: „Mi a jövőben is mindent meg akarunk tenni annak érdekében, hogy a nyugati számokkal szemben előnyben részesítsük magyar szerzők ízléses számait és a magunk szerény képességei szerint, és a magunk helyén és módján tovább dolgozhassunk.”
Aczél a hozzá írt levelet azonban Záray Márta nagy igyekezete ellenére sem méltatta válaszra, amiben közrejátszhatott a fenti udvariatlan viselkedés, pedig a könnyűzenei életben sok témában állást foglalt, fenntartásait írásban is hangoztatva.
Némi hatásszünet után szeptember 7-i dátummal született egy kis bekezdésnyi válasz aláírás nélkül, egy sajtpapírra odavetett néhány sor legépelt változataként. De még ezt sem adták postára, ugyanis ceruzával odaírták: „Aczél elvtárs nem kívánt válaszolni”. A névtelen pártállami hivatalnok megfelelőképpen tükrözte a kommunizmus eszméit a Záray–Vámosi házaspár megítélését illetően.
Leírta, hogy a könnyű műfaj megítélésében az volt a lényeges, hogy a szocialista társadalmi rendszert mennyire segítette kibontakozni, és megint csak ellenvetését fogalmazta meg az etikailag romboló hatású zenékkel szemben, amely „az ifjúság minimális erkölcsi érzékét is aláássa”. A továbbiakban a zene színvonalának megkérdőjelezése következett a rövid kioktatásban: „Azonkívül mint zenekedvelő laikusnak igen rosszul esik időnként egyes táncdalok muzsikáját – mely a zene megcsúfolása – hallani.” A nívó kétségbe vonása után már csak egy lépés volt az anyagi megbecsültség túlzott mértékűnek ítélése, „természetesen” alapvető nyelvtani hibákat ejtve a mondatban, ahogy az egy kommunista apparatcsikhoz illik: „De, ha csak pénzhajhászást látok alacsony színvonalú és sekélyes ízlésrontó ’művészi’ alkotások címén, akkor milyen erkölcsi alapunk van tényleg kiváló alkotók, tudósok és művészeknek az ezeknél rosszabb anyagi ellátottságát indokolni.”
Abból, hogy az idézetben szereplő mondat enyhén szólva nem kifogástalan nyelvtanilag, illetve, hogy a következő mondat félbeszakadt, biztosra állíthatjuk, hogy nem küldték el ezt a levelet a művésznőnek. Záray Mártáék pedig nem mehettek Németországba, ami ékes bizonyítéka annak, hogy még a Kádár-rendszer által leginkább elfogadott művészeknek is tört borsot az orruk alá a kultúrpolitika.
Borítókép: Záray Márta és Vámosi János (Fotó: Fortepan)
