A burzsoá giccs túltengése

A könnyűzene a maga népszerűségével és az ezzel együtt járó profittermelő képességével az aranytojást tojó tyúk szerepét játszotta a Kádár-rendszerben. Már csak azért is, mert a komolyzenei művek többsége nem volt rentábilis, és ahhoz, hogy meg tudjanak állni a saját lábukon, szükség volt a populáris zene bevételeinek elvonására. Így fordulhatott elő, hogy annak ellenére, hogy a kommunista osztályöntudatot a kultúrpolitikában harsányan zengő és terjesztő Aczél György eredetileg végérvényesen el akarta sorvasztani ezt a művészeti ágat, a pop-rock zene megmaradt és fokozatosan szárba szökkent. Ennek egyik lenyomata a hatvanöt éve megjelent pártközponti jelentés.

Az MSZMP KB Tudományos és Kulturális Osztálya (TKO) 1958-ban arra jutott, hogy a könnyűzene virágzott és egyre népszerűbb lett. Nyilvánvalóan a pártközpont munkatársai tudták a legjobban, hogy ez amiatt történhetett, mert eleve a komolyzene eltartására hagyták elterjedni a könnyű műfajt. A kijelentésben azonban volt némi önkritika, ugyanis szerintük a hivatalos kultúrpolitika ördögi körbe vetette az impresszálás ügyét. Hiszen éppen a fenti megfontolásból kiindulva szerveztek több könnyűzenei koncertet, mint komolyzeneit, ezzel elsorvasztva az általuk vélelmezett közönségigényt a fajsúlyosabb műfajok iránt. 

Ehhez a tényhez tartozott még az a nem teljesen alaptalan megállapításuk, miszerint a könnyűzene népszerűségét az alkoholfogyasztás növekedésével is összefüggésbe lehet hozni, amit természetesen elítéltek, ugyanakkor a tánciskolákba való tömeges jelentkezéseket hisztériának és társadalmi epidémiának minősítették. 

Úgy látszik, már akkor is az – igaz, csak átvitt értelemben vett – járványveszéllyel való fenyegetés tűnt a hatékony módszernek.

A könnyűzenei koncertek helyszínéül szolgáló művelődési házak helyzetét úgyszintén tárgyalta a megyei pártbizottságoktól 1958-ban bekért anyagok alapján a TKO. 1959. március 31-én a következőt állapították meg: „A műsoros estek jelentős részben nem a nívós szórakozást, hanem a burzsoá giccset terjesztik. Egy 1958. évi budapesti statisztika szerint 2190 műsoros rendezvény csaknem kilencven százaléka a könnyű műfajhoz tartozik. […] A Szerzői Jogvédő Hivatal adatai szerint 1958 novemberében az egész országban 6238 műsorengedélyt adtak ki. Ezek közül 4596 esetben a tánczene jelentette a műsort.” Indirekt módon a jelentés még arra is felhívta a figyelmet, hogy az ő megítélésük szerint ezek a műsorok egyáltalán nem tartozhattak a szocialista eszmeiségű produkciók közé. Nem kis kritikával jegyezték meg, hogy „sok művelődési otthon munkájának aránya eltolódik az üres, céltalan szórakoztató jelleg felé”. Erősen helytelenítették tehát azt, hogy a művelődési házak tevékenysége a szórakoztatóipar felé mozdult el, melynek szerintük egyetlen célja a profit termelése volt. Arról pedig már elfeledkeztek, hogy a profitjukra viszont Aczél György szerint is szükség volt. A TKO emiatt gyorsan felelőst keresett, amit a Művelődésügyi Minisztérium közművelődési főosztályában, illetve a helyi párt- és tanácsszervekben meg is talált, mivel szerintük egyrészt nem igazán törődtek ezekkel az intézményekkel, másrészt viszont az ifjúság erkölcsi nevelésében és a kommunista terminológia szerinti igényes szórakoztatásban nemigen vettek részt – mintha egy minisztériumi főosztálynak vagy a települések művelődésügyi osztályainak az lenne a dolguk, hogy neveljék az ifjakat. 

A pártközpont erősen aggódó hangvételű és negatív jelzőktől hemzsegő kritikáit azonban ezúttal nem váltották aprópénzre, emiatt nem indult tömeges elbocsátási hullám Magyarország művelődési házaiban.

A budapesti művelődési házak hasonlóan lehangoló helyzetképet mutattak a pártállam szemszögéből, mint az országos átlag. Kevesellték a TKO részéről az igazán kommunista szellemiségű zenei produkciókat, ami alatt nyilván még az Osztrák–Magyar Monarchiát idéző operett és a polgári eredetű tánczene elburjánzását értették. A fővárosban azonban némileg jobb volt a szocialista műsorokkal való ellátottság, ugyanis a könnyű műfaj nyolcvan százalékos arányban képviseltette magát a műsorok között, de meglátásuk szerint ez utóbbi a rossz ízlést terjesztette. Ahogy országosan, úgy Budapesten is a fiatalság jelentette a művelődéspolitika legneuralgikusabb pontját, amellyel kapcsolatban rosszallóan jegyezték meg az össztáncok, bálok túlságosan nagy elterjedését. Nem csoda, hiszen egy-egy össztánc alkalmával akár „kirúghatták a ház oldalát” a nebulók. Sőt még rock and rollozhattak is, ami az eredeti táncrendben nem szerepelt, de az egyébként belépődíjas össztáncok alkalmával rendszerint szemet hunytak efelett a szervezők. Ez sem lehetett véletlen, hiszen a rendszer szlogenjeivel ellentétben igenis számított a bevétel ezeken a zenés-táncos összejöveteleken. 

A profit pedig annál nagyobb volt, minél jobb nevű bandákat tudtak maguknak megszerezni, és a beatkorszak hőskorában, a hatvanas évek elején még a „beatszentháromság” tagjai – az Illés, a Metro és az Omega – is felléptek számos ilyen rendezvényen, a diákok nem kis örömére.

A programszervezők szocialista ideológiai alulképzettségét ugyancsak pellengérre állította a jelentés. Megállapították, hogy túl sokan volt közöttük a Horthy-korszakból ottmaradtak vagy az azzal szimpatizálók. A jövőt illetően a TKO abban látta a megoldást, hogy a szocialista tömegszervezetek – például a KISZ, a Hazafias Népfront, a Nőtanács és a szakszervezetek – is beleszólhassanak a helyi műsor-politikába, a művelődési házak dolgozóinak világnézeti nevelésére nagyobb gondot fordítsanak, illetve a helyi pártszervezetek intenzívebben érdeklődjenek a kulturális események iránt. Az utóbbiról igencsak nehéz elképzelni, hogy ne így lett volna, hiszen nemegyszer a helyi pártpotentátokon múlt, hogy egyes zenészek felléphettek-e az általuk felügyelt településen. Voltak azonban a pártállam szempontjából előremutató fejlemények is ezen  téren, ami azt jelentette, hogy kellőképpen megregulázták a helyi műsorszervezőket. Az MSZMP Csongrád Megyei Bizottságáról 1959. március 14-én Varga Kovács János azt írta a TKO-nak: „A kultúrotthonok munkája sokat javult az elmúlt két évben, ennek a javulásnak okát abban látom, hogy a párt, tanács és a társadalmi szervek együttműködése terén lényeges változás következett be. Ezek a szervek többet törődnek a kultúrotthonnal s a művelődési kérdésekkel.” 

Ez egyet jelentett a közös fenntartással és legfőképpen a helyi műsor-politika befolyásolásával, aminek pedig egyenes következménye lett a cenzúra mind hatékonyabb kivitelezése, a nem rendszerkonform zenészek távol tartása a színpadoktól.

Jellemző tény a vidéki kulturális életben – amit szintén megemlített a pártapparátus dolgozója –, hogy a nyári időszakokban látszott a művelődési házak szórakoztató jellege, amivel a pártvezetés alapvetően nem értett egyet, nyilván a mezőgazdasági munkálatok elhanyagolásának veszélyét látták ebben. 

Hogy mennyire fontosak voltak ezek az információmorzsák a hatalomnak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az MSZMP KB TKO-n összefutó megyei jelentések hozzájárultak a párt legfelsőbb országos vezetését alkotó PB 1959. április 7-i határozatának megszövegezéséhez, amelyben az országos tapasztalatok alapján Kádár Jánosék a „termelőszövetkezeti községek” – magyarán a falvak – párt- és KISZ-szervezeteiről alkották meg véleményüket.

Borítókép: Fővárosi Tánczenekar, 1956 (Fotó: Fortepan/Bauer Sándor)