– Mi a legnagyobb erénye ön szerint a színházi olimpiának? Milyen lehetőséget hordoz hazánk művészeinek?
– A színházi olimpia a világ egyik legnagyobb kulturális eseménye, hetven helyszínen 58 ország 400 társulata 750 előadást visz színre. Nagyon sokat ad a rendezvényeket befogadó városoknak.
Más nemzetek kultúrájának, nyelvének, zenéjének, vallásának, gondolkodásmódjának, életfilozófiájának elfogadása nagyon fontos. Az elfogadás a megismeréssel kezdődik. A színházon keresztül nagyon sok információhoz juthatok arról, hogy egy észt, egy japán vagy egy dél-koreai miként vélekedik a világról.
A műfaji sokszínűség nagyon izgalmas a színházi olimpiában, és az, hogy az amatőr társulatoktól a bábszínházon át a cirkuszokig mindenki képviselteti magát.
– Debrecenben mindezt még gazdagítja az országos színházi találkozó is. Hogyan választották ki az érkező előadásokat?
– Az országos színházi találkozón minden meghívott színház saját maga dönthette el, hogy melyik előadásával képviseli magát. Ez a lehetőség sokszínűvé tette a műfaji felhozatalt, mert musicallel éppúgy jöhetnek a társulatok, ahogy kortárs drámával.
Egy nemzeti színháznak erről kell szólnia: hétévestől hetvenhét éves korig mindenki találjon magának érdekes élményt. Bár ez a szemle nem verseny, de egy-egy előadás után lesz szakmai beszélgetés, amin mindenki elmondhatja a véleményét és a színházak megindokolhatják, hogy miért épp az adott darabbal mutatkoztak meg. Így sokkal nyitottabbá, befogadhatóbbá válnak a beszélgetések, akár a civileknek is.
– A Csokonai Színház miért éppen Pass Andre Finálé című előadásával készül a találkozóra?
Ez a darab tükrözi, hogy a Csokonai Színház nagyon elkötelezett a kortárs dráma iránt és abban, hogy a fiatalokat bevonzza a teátrumba. A színház terápia, amiből mindenki profitálhat az élete során. Pass Andi darabja olyan fiatalokról szól, akik állandóan a Facebookon, TikTokon, Instagramon lógnak és innen kapják a visszajelzéseket. A tinédzserek egyfolytában megerősítésekre vágynak, tudni akarják, mit képviselnek egy osztályban vagy más közösségben. Sajnos ezeket a visszacsatolásokat ma már gyakran nem személyes beszélgetéseken szerzik. Az interneten keresztül azonban nem lehet a másik szemébe nézni és érzékelni a gesztusokat, a testtartást, mindent, amiből például a színész táplálkozik egy karakter megformálásakor. A közösségi oldalakon keresztül csak egy tartalmat kapnak a fiatalok, ami kivált belőlük egy hatást, ebből a hatásból pedig egyre több és több lesz a közösségi oldalakon, ami feszültséget, szorongást okozhat. A Finálé nagyon jól rávilágít erre a jelenségre, bár annyira erős, hogy nem mindenkinek ajánlható. Leginkább a kamaszoknak és a szüleiknek való.
– Mely előadások érdeklik leginkább? Színészként hogyan építkezik a vendégjátékokból?
– Szívem szerint minden előadást megnéznék, de valószínűleg nem lesz lehetőségem az összesre. A lengyel Wanda Siemaszkowa Színház előadásával indul a Csokonaiban az olimpia programja. Ezt biztosan megnézem. A Mester és Margarita olyan mű, amit mindenkinek meg kell ismernie. A regény hihetetlenül izgalmas, sokat lehet meríteni belőle. Jó történetbe van ágyazva a szerelmi vihar, a hatalmi harc és sok más, amiről akár külön-külön előadásokat is lehetne csinálni. Mindenféleképpen szeretném látni azokat, amelyekhez korábban már nekem is volt közöm, hogy lássam, más miként játssza az adott szerepet. Ilyen az Augusztus Oklahomában (Tracy Letts), valamint Yasmina Reza Művészet című darabja.
Az ifj. Vidnyánszky Attila rendezte Woyzecket ki nem hagynám. Fiatalkoromban Jugoszláviában, a Szabadkai Népszínházban a társulattal készítettünk egy nagyon izgalmas és erős képeket használó, expresszív Woyzeck-előadást, ami eljutott a BITEF-re, az akkori híres belgrádi fesztiválra, és egy kicsit ki is verte a biztosítékot.
A Vörösmarty Színház William Shakespeare Julius Caesar című darabját hozza. Ez egy sokszereplős előadás, szinte az egész társulatot felvonultatja és láthatóvá teszi, hol tart most a csapat. Ezt ezért szeretném látni. Az országos események közül pedig azokra mennék el szívesen, amelyek eltérnek az klasszikus színházi előadásoktól.
– A színházi olimpia alapítója, Theodórosz Terzopulosz úgy fogalmazott, hogy a világszínházi esemény embereket békít ki, régit az újjal, a modern művészetet az ősivel, elfogadja a különbözőséget és párbeszédet generál. A rendezvényre mégis árnyékot vetettek személyi és nemzeti ellentétek is. Ön szerint hogyan érdemes hozzáállni egy ilyen nagyszabású kulturális eseményhez? Mérlegelendő-e a részvétel?
– Véleményem szerint a politikát nem szabad belekavarni a színházi létbe. Az esztétika és a humánus gondolkodás felé kellene indulni az előadások értékelésekor. A színháznak nem az állásfoglalás a feladata, hanem, hogy valamit felmutasson, valamire rávilágítson. Nincs rendben, hogy az egyik fél nem jön el, ha a másik igen, mert ezekre folyton van válaszreakció és a helyzet egyre eszkalálódik.
Egy ilyenfajta konfliktusban, nincs győztes, csak vesztesek vannak, és ha a művészet is vesztes ebben, akkor nagyon nagy a baj. Ezt kellene valahogyan kikerülni. Én ezt végigéltem, egykor polgárháborús övezetből, gazdasági menekültként jöttem a Vajdaságból Magyarországra baráti segítséggel. Ez egy hat köztársaságból összeállított ország volt, három különböző vallással és csaknem tíz különböző nyelvvel. Tiszteltük, segítettük egymást, ahogy tudtuk. Emlékszem egy balett-táncosnőre, aki a Zágrábi Nemzeti Színház társulatának tagja volt, de szerb származása miatt bújtatni kellett. A horvát kollégák a saját lakásukon bújtatták őt. Ez a humánus hozzáállás. Szabadkán olyan színházban dolgoztam, ahová az igazgató mindenféle nemzetiségű színészt hívott. A makedóntól a szlovénen át a cigány nyelvűig, mindenféle előadást csináltunk. Azóta is a fejemben vannak makedón népdalok, beleborsózok, ha erre az izgalmas, sokszínű időszakra gondolok. A művészeti társadalomnak ma is érdemes összetartani.
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
Borítókép: Bakota Árpád (Fotó: Hajdú Bihari Napló/Czinege Melinda)
