Vannak előadók, akik a gyűlöletből merítenek erőt, Machine Gun Kelly esetében ez különösen igaz: bár sok millió rajongója van a világ minden táján, legalább annyian utálják, mint szeretik. A sztár azonban beleáll a piszkálódásba, ha pózőrködéssel vádolják, akkor ő a rátesz egy lapáttal és szegecses övben, hidrogénszőke hajjal, festett körömmel és rózsaszín gitárral jelenik meg, mint tette azt tegnap este az első Magyarországi koncertjén.
Azt, hogy milyen elkötelezett rajongói vannak nálunk is, már kora este is érzékelni lehetett, hiszen már az előtte fellépő Iann Dioron is szép tömeg alakult ki. A Puerto Ricó-i rapper egy személyben illusztrálja a zeneipar jelenlegi átalakulását: háttér nélkül, teljesen egyedül állt színpadra, csupán egy fiatal srác kísérte kamerával a kezében, a hangszeres részek mind magnóról mentek. Szomorú, de logikus ez a rendkívül költséghatékony előadásmód, így teljes mértékben a saját kezében tartja a karrierjét, nem kell senkivel sem egyezkednie a stúdiózás és a turnészervezés ügyében, és ami még fontosabb, nem kell négyfelé dobnia a gázsiját, mint egy zenekar esetében, ami nem utolsó szempont egy olyan korszakban, amelyben a lemezeladásokkal már szemmel látható összeget aligha lehet keresni. Hangzás tekintetében az úgynevezett Soundcloud rapperek sorát erősíti, kemény basszusok és érzékeny, már-már kifejezetten emós szövegek találkoznak,
a dalai Lil Peep, de még inkább Juice WRLD zenei világát idézik, csak ő egyelőre jóval kevésbé sikeres náluk. Mondhatni szerencsére, hiszen az említett két előadó az elképesztő népszerűséggel járó összeget mind kábítószerekre költötte, és huszonegy évesen mindketten meg is haltak túladagolásban, még a hetvenes évek rock ’n’ rolljában is magasabb átlagéletkort éltek meg a sztárok, mint ebben a műfajban, mondhatni a pop-kultúra legelátkozottabb stílusirányzatáról beszélhetünk.
A legtöbben azonban Machine Gun Kelly-re voltak kíváncsiak, a rajongók fanatizmusát illusztrálja, hogy bár csak félházat vonzott a zenész, a színpad közelében mégis úgy besűrűsödött a közönség, mintha minden jegy elkelt volna. Nem véletlenül, egy olyan jelenségről van szó, amelyet lehet szeretni vagy gyűlölni, de szó nélkül elmenni mellette lehetetlen. Az előadó sokáig csak egy volt a számtalan fehér amerikai rapper közül, nem túl emlékezetes dalokkal, de jól érzékelhetően mindig is a rockzenei szcénába pozicionálta magát, többet lépett fel metal-, mint hip-hop-fesztiválokon. Aztán 2019-ben el is kezdett műfajt váltani, a Hotel Diablo című albumán az egyből szuperslágerré váló dalával, az I Think I’m OKAY-val lényegében kijelölte az új csapásirányt, a Yungbluddal és a Blink-182 dobosával, Travis Barkerrel rögzített dal a kétezres évek eleji pop-punk és emo világát idézte. A járvány alatt pedig azzal szórakoztatta magát, hogy gitárt ragadott, Avril Lavigne- és Red Hot Chilli Peppers-feldolgozásokat rögzített, végül pedig kiadott egy teljes albumot ebben a szellemiségben. A Tickets To My Downfall pedig akkorát robbant, hogy beleremegett a fél zeneipar, a lemezeladási listák első helyén nyitott, és hirtelen megsokszorozódott az előadó közönsége is. Sokan mondták, hogy egyszerűen csak szerencséje volt és – mint a Disney+-on látható Machine Gun Kelly rózsaszín élete című dokumentumfilmből is kiderül – mindez rendkívül bosszantotta, és semmi más nem izgatta, minthogy a következő lemeze is hasonló sikereket érjen el.
