Vannak helyek, amelyek segítenek, hogy csendet és békességet találjunk ebben a zűrzavaros világban. Ilyen hely a tihanyi apátság, ahová belépve érezzük, hogy szent, megszentelt helyen járunk. Amikor I. András magyar király (1046–1060) keleti és nyugati szerzetesek számára is monostort alapított Tihanyban, a Balatonból akkor még szigetként kimagasló hegy a keleti és nyugati kereszténység találkozási pontja lett. A legelterjedtebb nézet szerint Tihany neve a szláv „csend” szóból származik. Érdekes, hogy Tihany a béke helye maradt azután is, hogy 1054-ben véglegessé vált a szakadás Róma és Konstantinápoly, a nyugati és a keleti kereszténység között. Rá egy évre, 1055-ben I. András kiadta a tihanyi alapítólevelet, amely az első eredeti formájában fennmaradt oklevelünk, s azért íródott, hogy az új szerzetesközösség számára jogi védelmet biztosítson, de egyben adománylevél is: a legterjedelmesebb része azon javak, birtokok leírása, amelyeket I. András az apátságnak adományozott. Az alapítólevelet évszázadokon át Tihany monostorának falai védték a történelem pusztító viharaitól. Valószínűleg a XVIII. század elején kerülhetett az iratállomány, így az alapítólevél is Pannonhalmára, ma a főapátság levéltára őrzi, ám augusztus 31-ig a tihanyi apátságban láthatja a nagyközönség.
Az alagsorban kiállítás mutatja be az apátság történetét és működését a kezdetektől napjainkig. Egy külön szekció foglalkozik a ma itt élő szerzetesekkel, akiknek az életterébe is bepillanthatunk néhány személyes tárgyon és leíráson keresztül, amelyeket egy különleges „szobában” helyeztek el.
Egy szűkebb folyosón keresztül jutunk el a tihanyi alapítólevelet bemutató kiállításhoz, amelynek központi része a dokumentumnak szentelt kisebb terem, ahol egy speciális üvegvitrinben vehetjük közelebbről szemügyre a mintegy ezeréves oklevelet.
A latin nyelvű alapítólevélben a birtokok neve és határpontjaik többsége magyarul olvasható, ezért az oklevél a magyar nyelv legkorábbi írott emléke. Hátoldala a monostor egyházi felszereléseinek felsorolását tartalmazza. A liturgikus ruhák és könyvek száma arra utal, hogy Lázár apát vezetésével „apostoli kollégium”, azaz tizenkét szerzetes, köztük hat felszentelt pap jött Tihanyba. A gazdag tárgyi anyagból azonban az apátság többszöri feldúlása miatt semmi sem maradt. Egy üvegvitrinben kiállított, kölcsönzött műtárgyak – tömjénfüstölő, oltárkereszt, korpusz, ereklyetartó mellkereszt – a korabeli tárgyi kultúra magas művészeti szintjéről tanúskodnak, és segíthetnek magunk elé képzelni a király Tihany számára ajándékozott kegytárgyait.
Az eredetiben fennmaradt oklevelet a korszak általános íróanyagára, pergamenre, típusa szerint déli hártyára írták, vagyis a kidolgozott és krétával kifehérített juh- és kecskebőr húsoldalára.
Az oklevél csaknem hatvan magyar nyelvű szórványt tartalmaz, a benne előforduló legelső helynév a tichon (Tihany), de egy összefüggő magyar szövegegység, a Fehervaru rea meneh hodu utu rea, azaz a „Fehérvárra menő hadútra” is minden magyar számára ismerősen cseng.
A dokumentum arról tanúskodik, hogy szavaink korábban magánhangzóra végződtek, de a XI. században már megkezdődött ezek eltűnése.
A leírásokat böngészve számos érdekességet megtudhatunk még a Tihanyi alapítólevélről, sőt a teljes fordítását is elolvashatjuk. A dokumentum kerek latin mondatai, az egyes kifejezések végén szokásos rímes végződések az oklevelet fogalmazó Miklós püspök tanultságáról tanúskodnak. Az oklevél elején pedig rálelhetünk, hogy a szöveget írnok írta, aki szemmel láthatóan igyekezett gondos munkát végezni. Szabályosan megformált betűi jól olvashatóvá teszik írását. Az írnok a szépírás mestere volt ebben a korban, tanultsága arra képesítette elsősorban, hogy lemásolja szép betűkkel azt, amit mások megfogalmaztak, lejegyeztek.
A Tihanyi alapítólevél nemzeti identitásunk egyik fontos dokumentuma
A tihanyi alapítólevélről érdemes faggatni a dokumentumot őrző fiatal önkéntest. Ugyanis tőle megtudhatjuk, hogy az oklevél két királyi pecsétje az idők során, valószínűleg az 1500-as vagy 1600-as években veszett el, de az is lehet, hogy ellopták, mivel a viasz nagyon értékesnek számított.
Az alapítólevélen láthatjuk a király díszes monogramját is (Andreas), amelybe a befejező vonalat a hagyomány szerint maga András király húzta be. Az alapítást rajta kívül számos egyházi és világi méltóság erősítette meg.
Az aláírás két részből áll: egy keresztből és a keresztet rajzoló nevéből. Mint megtudtuk, a keresztet az aláíró rajzolta, az aláíró megnevezése azonban az írnokok munkája. Az aláírók között van német, szláv és magyar nevű ispán, és ilyen módon a kultúrák találkozásának a szimbólumává is vált.
A tihanyi alapítólevél tehát nemzeti identitásunk egyik fontos dokumentuma, megjelenik benne a XI. század közepének egyházi és mezőgazdasági kultúrája, településszerkezete, úthálózata, vízrajzi viszonyai, valamint a birtokokon élők életmódjáról is sok mindent elárul a latin–magyar szöveg.
