– Nagyon oldottan mozog a fotósunk kamerája előtt. Ez a modell múltjából jön?
– Papíron most is modellkedem, csak sokkal fontosabb lett a színészet és a színház, de igen, bennem maradtak ezek a figurák, pózok.
– Japánban is élt mint fotómodell. Kihagyott éveket a középiskolából?
– Két év alatt vizsgáztam le négyévnyi gimnáziumi tananyagból magántanulóként. Tizenöt évesen már kiutaztam Japánba, akkoriban a családunk Németországban lakott. Idővel hazaköltöztünk Magyarországra, de még akkor is keményen benne voltam a modell szakmában.
Úgy voltam vele, hogy valahol ez is egy színészet, hiszen egy karaktert kell megjeleníteni, mert egy projektet csinálunk, ami sokszor művészi és kreatív.
Megtanulom használni az arcomat. Ideiglenes dolog, hosszabb távon szerintem az ember elveszítheti ebben magát.
– Szülei – Kelemen Barnabás és Kokas Katalin hegedűművész – simán kiengedték?
– Pont azért nem féltettek, mert egy családi burokban nőttem fel, és így azt szívtam magamba, ami körülvett.
Minden bizonnyal megvolt a harmónia és az egyetértés közöttük, hogy ne féltsenek
Tudták, hogy képes vagyok magamra vigyázni. Akkor már kezdtem belefolyni a színházi közegekbe, ott is magamra találtam és megértésre leltem. Látták, hogy mennyire lubickolok a számomra felnőtt és idegen környezetben is. Az általuk szervezett klasszikus Fesztivál Akadémia, amit sok éve nyaranta tartanak, a sok külföldi művész, akikkel világéletemben körül voltam véve,
megszoktatták velem, hogy az, hogy valaki nem magyar, vagy hogy számomra ismeretlen, ne ijesszen meg. Legyek önmagam és egyben merész!
De biztosan nagy döntés volt ez akkor a szüleim számára. Csak arra gondoltak, hogy ha nem kapok még egy ilyen lehetőséget, és nem engednek el, akkor azt mindhárman meg fogjuk bánni.
Keveset kifutóztam, sokkal inkább fotómodell voltam, magazinokban, lookbookokban szerepeltem. Egy nagyobb fotózás története, annak a lelkülete már-már olyan, mint egy kisebb film forgatása. A karakterek, a smink, a ruhák, a helyszín, mind-mind alkalmasak arra, hogy egy másik világba repítsenek,
és ez megtisztelő, hisz azért választanak engem mint múzsát, mert úgy látják, hogy ezt a világot meg tudom teremteni.
Egész életét a zongorázás töltötte volna ki
– Kiskora óta a színészet felé tart? Régi vágya, hogy ebben a szakmában bontakozzon ki?
– Amikor abbahagytam a zongorázást tizenkét éves koromban – miután megnyertem egy országos zongoraversenyt – odaálltam a szüleim elé és megmondtam nekik, hogy nem szeretnék zongorázni.
– Nem tette boldoggá a zongorázás?
– Felfogtam, hogy mennyire bele kellene őrülnöm ebbe a hangszerbe, mennyire az életemet tenné ki ez az egy hangszer, és bennem ez egyszerűen nincs meg.
Belőlem hiányzik a zongorista létnek az a fajta tüze, ami egy szólistának alaptulajdonsága.
Egy hegedűművésznek sokkal több választása van. Meg is értették, csak azt kérdezték, hogy akkor mi felé fordulok, mi lesz a cél? Akkor elvittek Molnár Piroskához, akinek telis-tele pátosszal elmondtam József Attila A Dunánál című versét. Ezután ő Földessy Margit tanodáját ajánlotta. Amikor az első órájára beléptem, éppen improvizáltak valamit. Azt mondtam, hogy nagyon jó, itt van a helyem.
– Miért olyan jó Földessy Margit stúdiója?
– Van benne valami titok. Nagyon kellemes, hogy szinte egy színházi közeg, mégis nyitott bárkinek, aki jól érzi magát benne. Bár itt sem mélyültem el egy osztályközösségbe. Ha valaki odakerült és érezhetően nem tudta élvezni az ottani munkát, akkor előbb-utóbb elment. Csak azok maradtak, akik igazán beleillettek. Dolgozunk, verseket, monológokat hozunk, meghallgatjuk egymást, vannak játékok, tánc és énekelünk. A többi részben egymást nézzük, ahogy játszunk és tanulunk belőle. Olyan régóta működik Földessy Margittal ez a rendszer, hogy akik gyerekekkel, vagy fiatalokkal készülnek filmezni, azok bejönnek és hívnak minket. Több kisfilmet és szerepet kaptam ezen keresztül: Tóth Barna Akik maradtak című filmjébe innen választottak.
Első kisfilmszerepemet: Szilágyi Fanni Orsi és Tensinhan-ját is így kaptam meg, öcsémmel, Gáspárral dolgoztunk együtt benne.
– A budapesti Színművészetire és Glasgow-ba egyszerre felvették?
– Nem, a színművészetire nem vettek fel, a harmadik rostáig jutottam, de nem igazán szerettem volna, hogy felvegyenek, pont azért mert terveztem külföldre menni és már ők is tudták, hogy Glasgowba felvettek. A felvételi élmény viszont nagyon fontos volt a számomra, hisz eddig csak külföldi egyetemekre jelentkeztem, meg akartam érezni, hogy miként zajlik itthon egy ilyen folyamat. Tavaly a két iskola között egy évet nyertem, elköltöztem otthonról, életemben először lett egy baráti köröm, elmélyültem benne. Megismertem egy csomó embert, bemutattam a Chicagót Sopronban Roxie Hartként, Eperjes Károly rendezésében.
Közben jártam a Lumiere filmiskolába: Cserhalmi György, Kerekes Vica és Thuróczy Szabolcs osztályába. Nagyon jó volt tőlük tanulni. Ez egyéves filmiskola: színészeket, operatőröket, dokumentumfilm-rendezőket, hangmérnököket, s általában a filmes szakmákat oktatják. Át lehet hallgatni a különböző órákra. Én már annyi helyre áthallgattam, iskolába is, a Freeszfe-képzésre is, hogy mindenhonnan nyertem egy fikarcnyi kóstolót.
– Nem is érzi a feszültséget az SZFE és a Freeszfe között?
– Érzeni érzem, de nem találtam még ki, hogy hogyan álljak az egészhez. Nincs bennem ellenszenv egyik iskolával szemben sem.
Ijesztő volna az utazás szabadságát elveszíteni
– A közösségi oldalára kiírta, hogy mindenkinek megköszöni, aki eddig segítette a pályája indulását itthon. Ez úgy hangzik, mint egy búcsú...
– Nem annak szántam. Még sosem írtam Facebook-posztot. Azt várom az előttem levő skóciai évektől, hogy azt a tudást, amit az elmúlt évek tapasztalatai alatt szereztem színészként, s ami még nincs beazonosítva bennem és nem tudtam jól elkönyvelni, azt megtanítják nekem,
kapok kifejezéseket és valódi tudást arról, hogy mik voltak azok az eszközök, amiket eddig ösztönösen használtam.
Nehéz szívvel hagyom itt az országot, mert három-négy darab is volt, amiben játszottam, vagy most is játszom. Most a Majdnem menyasszonyt, tavaly nyáron egy sorozatot forgattam. Talán ha elég merész lennék, nem is kéne elmennem iskolába. Ezt mások mondták nekem, bennem meg sem fordult ez, én mégis nagyon fontosnak tartom.
Már csak azért is, mert ezt a normális iskola élményt, egy osztály részévé válást kihagytam a gimnáziumi éveim alatt.
Tetszik az az ötlet, hogy mi, fiatal színészek, elmegyünk egy iskolába teljesen különböző helyekről és egy a cél: ugyanazért égünk mindannyian szenvedéllyel. Van egy paletta: különbözőek vagyunk és ugyanannyira vágyunk egy dologra. Lázba hoz ez az összetartás és közös munka.
– Mennyire megengedett a főiskola alatt a forgatás vagy a szereplés?
– Az utolsó években lehet róla szó, de általában ezt sehol nem szeretik, az az ideális, ha ott hasznosítod a tudást, ahol megszerezted.
– Vágyik magyar karrierre is?
– Természetesen. Ezt is rettentően szeretném megkóstolni.
– A nyelvi akadály szokta megtorpantani az ilyen indulásokat. Hogy látja, áthidalható az akcentus és a gondolkodás miatti különbség?
– Bennem is megvan ez a kétely: annyira szeretem a magyar nyelvet. Valószínűleg azért vágyom ennyire erre a nyitottságra, mert
zenész szülőkkel abban nőttem fel, hogy itt nincsenek gátak, hiszen a zene nyelvét mindenki érti.
A szüleim még Indiában is turnéztak, erre is volt lehetőségük. Számomra ijesztő, hogy ez a szabadság esetleg elveszhet. Bennem is van egy kérdés, hogy ha megállom a helyemet angol színésznőként, akkor ad-e majd nekem olyan örömöt, mint a magyar nyelven való játszás. De az, hogy négy rosta után felvettek Skóciában, az nagyon jó visszajelzés. Ha ők hisznek bennem, akkor nekem is hinnem kell magamban.
– Milyen volt a négy rosta?
– Meglepetésemre Zoomon volt az egész. Minden egyetemnél másként működik ez.
– A Veszedelmes viszonyokban Cecile de Volanges szerepét játszotta. Nem volt kemény ez a szerep?
– Nagyon örültem neki, hogy ekkora karakterfejlődést mutathatok be, a naivából kurtizánná váló karaktert. Mai napig sok-sok közösség közül a Budapesti Operettszínház társulatát kiváltképp nagyon szeretem. Ráadásul Kovács Adrián írta a zenéjét, akit immár nagyon jó barátomnak mondhatok. Biztonságos burok volt. Az egyik legnehezebben otthagyható darab a Veszedelmes viszonyok.
– A Chicagóban Eperjes rendezte. Érdekes, hogy hogyan épít fel ő egy musicalt?
– Bennem is kérdés volt, hogy vajon hogyan fordítja át magában a művet. Ez volt az első vidéki darabom, Sopronból szinte csak hétvégente jártam haza. Lett egy újabb szeglet, ami egy otthon. Olyan érdekes dolog, hogy elmegy az ember valahová dolgozni és befogadja az a hely.
Később egy nosztalgikus pont, a szívünk csücskét otthagyjuk.
Eperjes Károly volt az első rendezője
– Eperjes Károly már visszatérő rendező a pályáján. Mondhatjuk, hogy a felfedezője?
– Már jártam Földessy Margithoz, amikor nagyszüleimen keresztül megismerkedtem Eperjes Károllyal. Nagyszüleim több mint egy évtizedig dolgoztak a zenészárokban Kaposváron a Csiky Gergely Színházban, abban az időben – Kaposvár aranykorában –, amikor a legnagyobb színészek és rendezők dolgoztak ott: innen ismerték Eperjes Károlyt is. Amikor a Rómeó és Júlián dolgozott, én jutottam eszébe.
Tizenhét éves voltam amikor bemutattuk, végül két évig játszottuk. Kemény dió Kosztolányi-fordításban Shakespeare-t játszani tizenöt éveseknek, pláne hogyha duplázunk délelőtt tizenegykor és délután háromkor. Eperjes Károly volt az első rendezőm, hosszú volt az olvasópróba is, így teljesen megértettem, hogy mit vár el a karaktertől.
Örökké hálás leszek neki, hogy megbízott ezzel a szereppel.
– Most forog a Majdnem menyasszony, amiben a főszerepet alakítja.
– Casting alapján válogattak be. Ábel Marikát alakítom. Van két család, ennek a két családnak a két üzlete áll egymással szemben. A két ifjú elsőszülöttet próbálják összeboronálni, közben ott van egy báró is a képben, kérdés hogyan bontakozik ki a szerelmi bonyodalom.
Nagyon érdekes ízlelgetni azt az összetett szabadságot, amiben a XX. század elején léteztek az emberek.
Ők is kifejezték magukat, megmondták, hogy mit szeretnének, de mégsem ennyire egzakt módon, mint ma.
Nem volt illő, nem volt szabad, ezért kódokban beszéltek, mozdulatokkal, gesztusokkal, idézetekkel. Így próbálták megértetni magukat másokkal. Jól kellett ez alapján választani, mert az ember egy életre választott. Melyik férfit? Mi lesz a családdal? Mit fog gondolni a város? – mind olyan kérdések voltak, amik egy sorsot eldöntöttek.
A naiva akkor jó, ha nem tehetetlen
– A naiva szerep az életkora miatt is megtalálja. Szereti ezt?
Szeretem a naiva szerepet, ha nem a tehetetlen, hanem a gondolkodó, dilemmázó típus.
Természetesen az életkoromhoz hozzátartozik az ártatlan naiva szerepkör. De mindenképpen terebélyesedni kell a szerepekben idővel, nem szeretném, hogy elkönyveljenek valamilyennek. Olyan színésznővé szeretnék válni, aki bárkit, bárhol el tud játszani. Játszhattam egy sorozatban egy teljesen elborult, függő, bipoláris lányt, szerettem játszani és ezt az oldalamat is megmutatni.
Játszottam már több naivával ellentétes szerepet is. Fintorgós, lázadó, kicsit rebellis tinit, aki hajnalban kitör a vidéki házukból, hogy egy tábortüzes buliba menjen.
– A Katona történetében utoljára lép színpadra itthon.
– Elképesztő színészekkel turnéztam ezzel a darabbal: Molnár Piroska a mesélő, ifj. Vidnyánszky Attila a katona és Bezerédi Zoltán az ördög volt. No, meg a zenészekkel, akiket egész kiskorom óta ismerek, nem beszélve a szüleimről.
– Természetes velük egy színpadon lennie színésznőként, vagy zavaró?
– Ha valami frusztrál, akkor az, hogy ott vannak velem, de mégsincsenek teljesen ott, hiszen nem lehetnek, dolgoznak gőzerővel, nincs mindig idejük.
Boldogít viszont, hogy együtt szerepelhetek velük. Nagyon jó velük egyszerre létezni a színpadon.
– Az erdélyi közönség a Katona története turnén milyen élményt hagyott Önben?
Imádom, hogy Magyarországnak ilyen színházkultúrája van.
Azt szoktam meg, hogy különböző közönséget látok. Nagyon kíváncsi vagyok az angol színházra, hogy ki tudok-e bontakozni egyszerre mindkettőben. Nyitott vagyok, azt is el tudom képzelni, hogy néhány év után visszatalálok a zenéhez. Kíváncsi vagyok arra, hogy merre visz az élet. Nemcsak hogy előbb játszottam, mint hogy tanultam volna, de előbb éltem is meg egy csomó mindent a színpadon, mint az életben. Olyan ez talán, mint egy oltás. Később pedig már önmagam kaphattam meg az igazi élményt az életben.
Ijesztő és veszélyes, hogy az ember az arcával, a testével a lényével dolgozik és ez alapján ítélik meg.
Kiszolgáltatott, minden szakmában mindig kicsit másként. Legyen akár zenész, modell, színész vagy általában előadóművész. Szerintem, ha nem lenne a megtartó családi háttér, akkor feltehetőleg könnyen összeroppannék. De óvnak engem és adják a világra való művészi rálátásukat is.
– A szülei véleményére mennyire ad?
– Jó, hogy nem a zenei útra tértem, akkor biztos, hogy beleszóltak volna. Így, hogy színésznő vagyok, ez olyan világ, amit pontosan tudnak érezni és érteni, de beleszólásuk igazán nincs. Inkább ösztönösen érzik, hogy mi az értéke annak, amit csinálok.
Az pedig igazán jó érzés, amikor le tudom nyűgözni a művész szüleimet.
Nekem ők valamiképp a példaképeim, nemcsak a szüleim. A munkamoráljuk, az élethez való hozzáállásuk számomra nagy jövőkép. Lelkesít és inspirál az ő jelenlétük. Állandó rejtett vágyam, hogy őket le tudjam nyűgözni. Ennyi szeretet, munka és befektetés után ez a legkevesebb, amit visszaadhatok nekik.
