– Három koncertre is készül Harminc év címmel, a nagyszabású jubileumi előadás október 28-án és 29-én a Magyar Állami Operaházban, december 16-án pedig a Papp László Budapest Sportarénában látható-hallható. Mi alapján válogatta össze három évtized dalait? Mindenkinek nem lehet kedvezni…
– Három évtized terméséből válogathatunk, szeretnénk átfogó képet adni a bejárt útról. Igyekszem meglepni a közönséget, emellett fontos, hogy ébren tartsuk a saját figyelmünket is. A saját érdeklődésünk, odaadó készülésünk elengedhetetlen előfeltétele annak, hogy másokat is érdekeljen a produkciónk. Ez teljesen magától értetődőnek hangzik, de a mi műfajunkban ez egyáltalán nem általános jelenség.
Harmincöt éve zenélek, idén harminc éve vagyok szólista, de talán még soha nem volt ilyen nehéz próbaidőszakom.
Rengeteg régi dalt tanultunk újra, köztük olyanokat is, amelyeket nagyon ritkán szoktunk játszani. Az ismertebb szerzeményeket is áthangszereltük ehhez az előadáshoz. Többnyire egyvelegek, egymásba áthömpölygő dalok szerepelnek a repertoárban, ehhez sok régi beidegződést le kellett bontani, kicsit olyan, mintha az ember már beszélne egy idegen nyelven, aztán kiderül, hogy mindent másképp kell mondani. Persze itt egy olyan szellemi munkáról van szó, ami intellektuális örömöt is okoz nekünk, játszóknak. Talán megoldhattuk volna rutinból is a jubileumi koncertet, de más utat választottunk. Én kicsit beleőszültem, de szép, izgalmas, méltó műsor született. Ha nagyon kínlódtunk a próbateremben, mindig azzal nyugtatgattam magam, hogy harmincévente egyszer lehet ilyet csinálni.
– Az Operaház mint helyszín önben merült fel?
– Az Operaház azon kevés budapesti helyszínek egyike, ahol még soha nem játszottam. Elsősorban nyilván azért, mert a dalszínház egy másik műfaj otthona. De például itt randevúztam először a feleségemmel 1988-ban egy Brahms-koncerten. Bevallom, Brahms nem érdekelt, a nő annál inkább. Harmincöt éve ismerjük egymást, hosszú ideje házasok vagyunk, négy gyerekünk van, úgyhogy mondhatom, hogy az Operaház a szó minden értelmében végzetes helyszín volt számomra.
A falakhoz, a helyszínhez, a színpad patinájához méltó előadást tervezünk. Két felvonásban adjuk elő a dalokat, az elsőben a kamarazenéé a főszerep, egy kisebb létszámú akusztikus zenekar és egy vonósnégyes lép színpadra, a szünet után pedig a győri filharmonikusokból verbuvált szimfonietta és a pécsi Voisingers kórus lesz a kísérőnk.
A december 16-i Aréna-koncertre a jelenlegi tervek szerint nem változik meg a repertoár, de teljesen más színpadtechnikával, sokkal nagyobb látvánnyal, kibővített létszámmal támadunk. Ott egy hatvanfős szimfonikus zenekar, egy negyvenfős kórus és egy komplett rockzenekar is lesz a színpadon.
– Adódik a kérdés, hogy az opera műfajához milyen kapcsolódása van?
– Riadt tisztelője vagyok a műfajnak, bevallom, nem nőttem fel hozzá, különösen a modern operarendezésekre igaz ez. Apám nagy operarajongó volt, de mivel szerényebb anyagi körülmények között éltünk, az Erkelbe jártunk. Már gyerekként sem értettem, hogy ha probléma adódik, a nénik és a bácsik miért énekelni kezdenek a helyzet megoldása helyett. Az Operaházat nagyon szeretem, több előadáson, Operabálon és a felújítás utáni nyitórendezvényen is részt vehettem. Elképesztő, különleges, felemelő helyszín, Európa egyik legszebb dalszínháza. Öröm lesz itt játszani.
– Első szólóalbumát, az idén harmincéves Karcolatokat most újra kiadta bakeliten. Érzékelhető nosztalgia övezi ezt a formátumot, de nemcsak a vájt fülűek nyitottak rá?
– A formátummal volt kapcsolatom a pályám elején, hiszen jóformán az összes lemezünk – egészen az 1993-as Karcolatok című szólókiadványig – megjelent így. Aztán az LP hosszú időre eltűnt, és majdnem harminc év után ma megint népszerű, olyannyira, hogy világszerte nehéz megbízható gyártót találni. Nekünk sikerült, a Karcolatok kibővített dupla LP újrakiadása már a hatodik ilyen lemezünk. A sort a 2019-es Idősziget nyitotta, aztán nekifogtunk egy jubileumi sorozatnak. Ebben olyan régi szólólemezeimet jelentetjük meg dupla LP-n, amelyek a maguk idejében csak CD-n vagy kazettán voltak elérhetők. Tavaly az első saját rendezésű kisjátékfilmem, a Magunk maradtunk filmzenéjét is kiadtuk bakeliten, ez a lemez az év albuma lett, ráadásul a sanghaji rövidfilmfesztiválon megkapta az Év filmzenéje díjat.
– Mostanában több magyar film külföldi sikeréről hallani. Ha már itt járunk, nemrég a kolozsvári színház igazgatója beszélt elkeseredve a színházi világot is elért ideológiai diktatúráról, arról, hogy sok esetben tematikai, ideológiai alapon döntenek díjakról, támogatásokról. Alkotóként, művészemberként mennyiben tapasztalja az ideológiai nyomásgyakorlást?
– Engem dalszerzőként senki sem korlátoz. Jól is néznénk ki. Nyilvánvaló, hogy szólistaként, szerzőként más szabadságfokkal dolgozhatok, mint egy központi költségvetésre támaszkodó nagyobb intézmény.
Természetesen tudok a hazug erőlködésről, ami azt próbálja elhitetni, hogy az állam pénzén élősködök, de ez egyszerűen nevetséges: piaci műfajban dolgozom, hosszú évek-évtizedek óta adunk kiugróan sikeres koncerteket, évadonként száz-százötvenezer érdeklődőnek játszunk, telt házas Budapest Sportcsarnok- és Papp László Aréna-előadások hosszú sora van mögöttünk. Ez nagyjából 35 éve tart, igen, Horn Gyula áldásos miniszterelnöksége alatt is megtöltöttük a legnagyobb csarnokokat, úgyhogy erről ennyit.
Az én sikerem, ha egyáltalán szabad ilyenről beszélni, a közönség tömeges érdeklődésén alapszik. Nincs nálam szabadabb ember, nincs ennél nagyobb szabadság. Nagyon hálás vagyok ezért. A díjak kérdése más ügy, ha egy kulturális díjnak nagy presztízse, marketingértéke van, akkor azt egész biztosan nem csak esztétikai alapon adják, rengeteg érdek mozog a háttérben. Hallottam olyan filmről is, amely még készen sem volt, de már „meghívták” a versenyprogramba, aztán óriási meglepetésre nyert is.
– Egy-egy, a közbeszédet uraló témában megnyilatkozik, kap is érte hideget-meleget. Hogyan kezeli ezt?
– Magamtól nem szívesen beszélek ilyen kérdésekről.
Ha megkérdezik a véleményemet, nem térek ki a válasz elől, nem ötölök-hatolok, hanem elmondom, én hogyan gondolom. Viselem a kommunikációs kockázatokat. Ezek között voltak elég durvák is, annak idején például a Népszabadságban lenáciztak, később propagandista barátaink okleveles nőgyűlölővé igyekeztek maszkírozni egy összehangolt sajtóakció részeként: egyértelmű, hogy a sportszerűtlenségtől sem riadnak vissza. És ennek a hitelrontó szándékú erőlködésnek mi lett a vége? Helyreigazítások sorozata, valamint az, hogy a közönség kinevette őket, és kiállt mellettem.
Szívszorító volt, innen is köszönöm. Egyébként általában igyekszem visszafogottan fogalmazni, mert a véleményem gyakorta sokkal nyersebb, mint ami egy újságban megjelenhet. Nemrég láttam egy interjút egy nagy, köztiszteletben álló, idősebb pályatársammal. Egyetlen kérdésre sem válaszolt egyenesen, mert nem akart megbántani senkit. A tízperces beszélgetésből nem derült ki semmi, persze azonkívül, hogy ő egy nagyon óvatos ember. Természetesen az is jogos, ha valaki állandóan védekezik, úgy tesz, mint aki aknamezőn tipeg, jobbra-balra sandít, tartva attól, hogy valakinek az érzékenységét sértheti. Én másképp szeretnék élni.
– Hogy tud tisztán látni a következő generáció? Mit lát a gyerekein?
– Először is, nem gondolom, hogy én tisztán látok, hiszen az én tekintetemet is narratívák homályosítják. Mindenféle korosztályú gyerekem van, huszonöt éves a legnagyobb, tizenhárom éves a legkisebb. Meg kell próbálni velük a felmerülő problémákról, aktuális kérdésekről tisztán, őszintén beszélni, amennyire lehetséges, valamilyen távlatot adva.
Igazi távlatot csak felső nézőpont adhat, az pedig már nem is emberi dimenzió. Egyedül ez az a perspektíva, amelyből a megoldás reményével láthatunk rá az összes emberi problémára, a kicsinyességeinkre, a tragédiáinkra, az életeseményeinkre.
Azt is érdekes megtapasztalni, hogy ugyanabban a közegben, ugyanannak a gazdag könyvespolcnak a tövében, sok ezer lemezes zene- és filmgyűjtemény mellett nőttek fel, mégis mennyire különbözők a gyerekeink. Az egyik Pilinszkyből írja a diplomáját, a másik meg T. Dannyt hallgat. Egy bizonyos életkor után radikálisan lecsökken a szülői befolyás lehetősége. Azt, hogy mit gondolnak a világról, közvetlenül nem tudom és nem is szabad befolyásolni, de talán át tudom adni nekik azt a biztonságot nyújtó érték- és keretrendszert, amelyben én is felnőttem.
– Mi a véleménye a hazai könnyűzenét domináló fiatal előadókról?
– A sikerrel nem szabad vitatkozni. Komoly eredményekkel szegélyezett úton járhattam eddig, ebből és a lelki alkatomból is következik, hogy nem vagyok irigy senkire. Örülök, ha minden generáció megtalálja a saját hangját, a saját sikerembereit.
Eljutottam abba az életkorba is, amikor egyáltalán nem okoz nehézséget beismerni, ha valamit nem értek. Soha nem értettem, hogy mitől működik a mulatós zene, és hogy mi abban a jó, ha a szöveg egy gyerekmondóka szintjén marad, ahol még az alanyt és az állítmányt sem sikerül egyeztetni.
Ha valakit ez szólít meg, ki vagyok én, hogy ezzel vitatkozzak? Aranyosak a gyerekeim, néha fel akarnak világosítani az aktuális, menő dolgokról. Ha esetleg kritikus vagyok, az a válasz, hogy apa, nem érted, ő nagyon híres! Ezen mindig jól szórakozom. Mióta érték az önmagában, hogy valaki híres? Azzal is sokszor jönnek, hogy apa, figyeld, micsoda rímek! Mondom, értem én, hogy jól kotyog a tempó, de miről van szó amúgy? Miről szólnak, mit jelentenek ezek a szövegek? Gyakran csak a nagy ürességről van szó: az ügyes rímek nem jelentenek semmit, néha magát a semmit jelentik. Hozzáteszem, az én ízlésem semmilyen kérdésben nem meghatározó, egyedül magamnak. Vállaltan ódivatú vagyok, a magyar költészeten nevelődtem, és olyan szerzőkön, akiknek a magyar vers sokat jelent. Hiszem, hogy gyerekkorom kedvenc szövegírói Sztevanovity Dusántól Hobóig nem alkothattak volna, ha nem jár előttük az úton József Attila, Radnóti vagy Faludy. Ezt az érzékenységet szeretném továbbvinni, ezt a hagyományt szeretném folytatni, ameddig csak lehet.
Borítókép: Ákos a hétvégén az Operaházban ad dupla koncertet (Fotó: Csudai Sándor)
