Ha ugyan felkészülni nem is lehet arra a rendkívüli élményre, amit a Józsa Péter Pál által megálmodott és Vidnyánszky Attila fantáziáival színpadra illesztett performansz kínál, a levezető szellemi munka sokat oldhat a darab nyomán feltámadó feszültségen. Én például azzal kezdtem, hogy belehallgattam Bach 82. kantátájába, majd Beethoven Missa Solemnisébe, mivel Strausz Kálmán, Liszt Ferenc-díjas karmester – aki a felvételről megszólaló zenei háttérhez igazítja a szólistákat, a Honvéd Férfikart, illetve a dallamokhoz és effektekhez kötötten megszólaló színészek játékát – azt mondta a darabot követő közönségtalálkozón, hogy az Agón zenei anyagában felbukkan egy-két idézet. Nos, ezekkel kezdtem. Aztán megnéztem, mit olvashatunk a szerzőről.
Különös alak volt ez a Józsa Péter Pál. Azt írják róla, író, zeneszerző, filozófus. Meg azt, hogy soha életében nem volt munkahelye. Viszont egy ideig szerkesztette a Pannon Front című folyóiratot, amely az impresszum szerint
a hazai, sőt európai jobboldali teoretika szinte egyedülálló, jellegzetes orgánuma.
Helyben vagyunk! Az a szellemi tér, amelyhez a folyóirat, s rajta keresztül a szerző, s végső soron az Agón tartozik, az egyik legizgalmasabb európai kulturális mozgalom. Gyökerei a XIX. század végéig érnek, ágai, mint láthatjuk, korunkban is hajtásokat hoznak, s közben persze ezernyi folyondárral szövi át a XX. századot. Akadnak itt rémisztő termények és csodálatos gyümölcsök, megannyi megdöbbentő hiperkonzervatív elméleti konstrukció.
Olyan gondolkodásmód ez, amely természetesen nem tud elszakadni modern korunk racionalitásától, érvelésétől, az észszerű reprezentáció kényszerétől, de tudatában van annak, hogy az emberi szellemnek van egy másik, irracionális, asszociatív oldala is, amelyhez nem kötődik okozatiság, amely álomszerű képekből és élménymaradványokból építi föl a maga valóságát. Erről a már-már állatiasan ősi világról próbál azután valami értelmeset elmondani nekünk, maiaknak, Homo sapiens sapienseknek.
Platón ősformái, időtlen ideái kelnek új életre ebben a gondolatkörben. Meg is mutatom, milyen erős a párhuzam. Platón azt írja az írásról egyik dialógusában:
…fennáll a veszélye annak, hogy az írás sekélyebb gondolkodóvá tesz bennünket, és megakadályozza, hogy elérjük a bölcsességhez és az igazi boldogsághoz vezető, szellemi mélységet.
Az írás ugyanis csak emlékeztető, s nem emlékezet, amelynek pedig kitüntetett szerepe van a platóni filozófiában. Hiszen – tartja a görög bölcselő – az emlékezet révén kerülhetünk közel az ideákhoz. Tradicionalista nézőpontból pedig így jutunk el ahhoz az esszenciális valamihez, ami az ember legbelső lényegét adja. Az Agón aztán ki is bontja az írástagadó eszmét. Emígy: „De ti! – földön haladó és halandó testvéreim –, ti vajon milyen büntetésben részesültök fecsegésünk halhatatlanná és hallgathatatlanná rögzítésével? Atilla kardjára! Minden így kezdődött! Ezzel kezdődött! A firkálás! Sokszorosítás, hamisítás, koholmány és rágalmazás, vádemelés és csuklók nyiszálása! Rémtettek legszörnyűségesebbikével vádolva! Mielőtt szétporladna a jegyzőkönyv, átmásoljátok, nyelvekre fordítjátok, kommentárokat fűztök hozzájok, a kommentárokhoz indexeket irkáltok; s kétezer év múltán mint átkapart palimpszesztusszal házaltok vele az Újvilágban, hogy végül kettes számrendszerben végtelenné rögzítsétek a hamisítások hamisításait! Apolló-himnuszainkat oszlopokra véstük, ti pedig itt kapirgáltok borseprőtintátokkal?! Az ige fekáliája a szétrohadó masszában! Az Atlantiszon túl lehúztok egy vécét, Europaé-ban sárhegyek emelkednek. Ezt másoljátok!”