Ha ugyan felkészülni nem is lehet arra a rendkívüli élményre, amit a Józsa Péter Pál által megálmodott és Vidnyánszky Attila fantáziáival színpadra illesztett performansz kínál, a levezető szellemi munka sokat oldhat a darab nyomán feltámadó feszültségen. Én például azzal kezdtem, hogy belehallgattam Bach 82. kantátájába, majd Beethoven Missa Solemnisébe, mivel Strausz Kálmán, Liszt Ferenc-díjas karmester – aki a felvételről megszólaló zenei háttérhez igazítja a szólistákat, a Honvéd Férfikart, illetve a dallamokhoz és effektekhez kötötten megszólaló színészek játékát – azt mondta a darabot követő közönségtalálkozón, hogy az Agón zenei anyagában felbukkan egy-két idézet. Nos, ezekkel kezdtem. Aztán megnéztem, mit olvashatunk a szerzőről.
Különös alak volt ez a Józsa Péter Pál. Azt írják róla, író, zeneszerző, filozófus. Meg azt, hogy soha életében nem volt munkahelye. Viszont egy ideig szerkesztette a Pannon Front című folyóiratot, amely az impresszum szerint
a hazai, sőt európai jobboldali teoretika szinte egyedülálló, jellegzetes orgánuma.
Helyben vagyunk! Az a szellemi tér, amelyhez a folyóirat, s rajta keresztül a szerző, s végső soron az Agón tartozik, az egyik legizgalmasabb európai kulturális mozgalom. Gyökerei a XIX. század végéig érnek, ágai, mint láthatjuk, korunkban is hajtásokat hoznak, s közben persze ezernyi folyondárral szövi át a XX. századot. Akadnak itt rémisztő termények és csodálatos gyümölcsök, megannyi megdöbbentő hiperkonzervatív elméleti konstrukció.
Olyan gondolkodásmód ez, amely természetesen nem tud elszakadni modern korunk racionalitásától, érvelésétől, az észszerű reprezentáció kényszerétől, de tudatában van annak, hogy az emberi szellemnek van egy másik, irracionális, asszociatív oldala is, amelyhez nem kötődik okozatiság, amely álomszerű képekből és élménymaradványokból építi föl a maga valóságát. Erről a már-már állatiasan ősi világról próbál azután valami értelmeset elmondani nekünk, maiaknak, Homo sapiens sapienseknek.
Platón ősformái, időtlen ideái kelnek új életre ebben a gondolatkörben. Meg is mutatom, milyen erős a párhuzam. Platón azt írja az írásról egyik dialógusában:
…fennáll a veszélye annak, hogy az írás sekélyebb gondolkodóvá tesz bennünket, és megakadályozza, hogy elérjük a bölcsességhez és az igazi boldogsághoz vezető, szellemi mélységet.
Az írás ugyanis csak emlékeztető, s nem emlékezet, amelynek pedig kitüntetett szerepe van a platóni filozófiában. Hiszen – tartja a görög bölcselő – az emlékezet révén kerülhetünk közel az ideákhoz. Tradicionalista nézőpontból pedig így jutunk el ahhoz az esszenciális valamihez, ami az ember legbelső lényegét adja. Az Agón aztán ki is bontja az írástagadó eszmét. Emígy: „De ti! – földön haladó és halandó testvéreim –, ti vajon milyen büntetésben részesültök fecsegésünk halhatatlanná és hallgathatatlanná rögzítésével? Atilla kardjára! Minden így kezdődött! Ezzel kezdődött! A firkálás! Sokszorosítás, hamisítás, koholmány és rágalmazás, vádemelés és csuklók nyiszálása! Rémtettek legszörnyűségesebbikével vádolva! Mielőtt szétporladna a jegyzőkönyv, átmásoljátok, nyelvekre fordítjátok, kommentárokat fűztök hozzájok, a kommentárokhoz indexeket irkáltok; s kétezer év múltán mint átkapart palimpszesztusszal házaltok vele az Újvilágban, hogy végül kettes számrendszerben végtelenné rögzítsétek a hamisítások hamisításait! Apolló-himnuszainkat oszlopokra véstük, ti pedig itt kapirgáltok borseprőtintátokkal?! Az ige fekáliája a szétrohadó masszában! Az Atlantiszon túl lehúztok egy vécét, Europaé-ban sárhegyek emelkednek. Ezt másoljátok!”
De kanyarodjunk vissza az tradicionalista szellemhez, mert nem csak platonikus eszmékből áll az össze! Az őslényeg, amit e rendszer hívei meg akarnak mutatni, sokfelől megközelíthető.
Hogy közelebb jussunk a belátáshoz, kapaszkodónak a népi kultúra legarchaikusabb rétegeit kínálják, a mindannyiunk számára ismerős gyermeki észjárásra hivatkoznak, legkényelmesebben azonban antik narrációk segítségével tudják megmutatni azt a legbelsőt, amit keresnek. A görög–római mitológia ugyanis úgy ismerős nekünk, hogy veleje teljességgel irracionális: semmiféle modern szellemű összefüggés megrajzolására nem törekedtek az ókoriak költői, írói, váteszei.
Számunkra Hamvas Béla által lett közismert ez az ultratradicionalista eszmekör, de megjelenik olyan humanisták regényeiben, mint Szerb Antal, olyan tudósok antropológiájában, mint Jung, olyan filozófusok munkáiban, mint Julius Evola, (Eszméiről Lukács György azt írta: „fasiszta irracionalizmus”) vagy például a kétes jellemű és még kétesebb elméjű Otto Rahn munkássága révén az Indiana Jones-filmekben is. Állítólag Rahn alakja ihlette az Elveszett frigyláda fosztogatói című filmben szereplő lelkiismeretlen náci régész, René Belloq figuráját.
Persze most azt hiszik, hogy túl messzire szaladtam és összehordok hetet-havat, pedig ilyen vagy ilyesforma hátterek felrajzolása nélkül nehéz beszélni az Agónról. Megnézni, hatása alá kerülni nyilván enélkül is lehet. Vidnyánszky Attila a darabot követő közönségtalálkozón (zárójelben elmondom, hogy minden előadás után tartanak levezető beszélgetést. Tapasztalatból tudják, hogy a közönségnek nagy szüksége van rá) úgy fogalmazott: nem baj, ha nem értünk mindent. Sőt az sem baj, ha a mondatokat sem értjük. Az pedig, hogy vannak a darabban szinte csak klasszikafilológusok által ismert görög szavak, nehezen megfejthető kultúrtörténeti utalások, egyenesen jót tesz a műnek. Némelyik színészi megszólalást szándékosan időzítette úgy a rendező, hogy alig-alig legyen érthető. Gondolatfoszlányokról beszélt, jelenetcsírákról, amelyeknek kibontására hiába vár a néző, s amelyek így majd otthon, másnap, harmadnap, netán majd egy hónap múlva folytatódnak az elmében.
Sokat segít azonban, ha tudjuk, Józsa Péter Pál eredetileg zenei kompozícióval kísért monológnak szánta a dermesztő hangulatú darabot. Akit érdekel, milyennek gondolta a szerző, bele is hallgathat. A szöveg Szókratész védőbeszédéből indulva lesz az emberiség, benne a magyarság, benne magának a szerzőnek, Józsa Péter Pálnak az apológiája, egy kételyek között őrlődő, fajunk feledésének súlyát, s a feledésből eredő létezés tragikumát magára vevő ember monológja. Van itt erőszak és bujaság, büntetés és megbocsátás, születés és halál, tudatlanság és kevélykedés, európai hagyomány és magyar történelem, egyén és közösség, kereszténység és hataloméhes újpogányság, múlt és jelen, jövő és kerekesszéken járó idő.
Ilyen mondatokat hallhatunk benne: „Sötétedik! Gyújtsátok meg a kereszteket! A máglyákat, a Reichstagot, az ikertornyokat!” Vagy ilyeneket:
Mert mi, bölcsek úgy szeljük a világmindenség óceánját – pokloktól a szférák muzsikáló gyűrűi felé –, mint a megsebzett bálnák, akik életük végéig hátukban hordozzák az eltörött szigonyokat; ti meg, rajokban követve minket vigalomról vigalomra, sötétlő vért öntötök belénk, mint Odüsszeusz Teiresziasz kiszáradt torkába, hogy néki igaz szót szóljon Hadész kapujában.
Nagy ív, furcsa ív: Ahab kapitánytól Odüsszeuszig… és szinte minden mondatban felrajzol valami hasonlóan széles panorámát az alkotó.
Ha azonban ennyiből állna a darab, nem volna olyan meghökkentő és hátborzongató. Vidnyánszky Attila ugyanis – akit annak idején maga a szerző keresett meg, és akinek hónapról hónapra mutatott valami újat a készülő műből – úgy döntött, csavar egyet-kettőt az előadáson és a fő- vagyis az egyetlen szereplőt feldarabolja. Most nyolc színész adja elő a monológot, ami így oktológ lett, párbeszédes elemekkel, olykor feszes konfliktusokkal fűszerezett dráma.
Behelyezte a színészeket és az énekeseket egy arénába, oda ültette köréjük a nézőket, telehordatta a teret szimbólumerejű tárgyakkal, antik álarcot adott a művészekre, bekapcsolta a füstgépet, a elindította süllyesztőt, működésbe hozta a zsinórrendszert és ráborította a közönségre a valószínűtlen performanszőrületet.
S mi nézők, amikor végére érünk az előadásnak, döbbenten gubbasztunk lelkünk peremén, s homlokráncolva kérdezgetjük magunktól a feneketlen mélységbe kémlelve: tényleg van ott valami, amiért érdemes lemerészkedni ebbe a szörnyű kútba, vagy csak káprázat az a furcsa csillogás, ott a sötétség fenekén, ősi létformák visszfénye, elsuhanó déjà vu?
Borítókép: Jelenet az előadásból (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)
