„Sötétedik! Gyújtsátok meg a kereszteket!”

Azt javasolnám, senki ne nézze meg ezt a darabot felkészülés nélkül, de kissé bizonytalan vagyok, hiszen nehéz felkészülni arra, ha elevenen felboncolják az embert. Nem, nem egy másikat, hanem őt magát. A nézőt. Beleit kiforgatják, szemét kikaparják, s máris bent vannak a zsigerei között, az agyában, elméjében, s így lényegi, vagy, tudj’ isten, talán legősibb lélekmagvát megragadva taszítják a létezés végtelen kérdései közé. Nos, ez történik a Nemzeti Színházban az Agón előadása során. Mesélek még róla.

Fotó: Eori Szabo Zsolt

Jelenet az előadásból. Fotó: Eöri Szabó Zsolt

De kanyarodjunk vissza az tradicionalista szellemhez, mert nem csak platonikus eszmékből áll az össze! Az őslényeg, amit e rendszer hívei meg akarnak mutatni, sokfelől megközelíthető. 

Hogy közelebb jussunk a belátáshoz, kapaszkodónak a népi kultúra legarchaikusabb rétegeit kínálják, a mindannyiunk számára ismerős gyermeki észjárásra hivatkoznak, legkényelmesebben azonban antik narrációk segítségével tudják megmutatni azt a legbelsőt, amit keresnek. A görög–római mitológia ugyanis úgy ismerős nekünk, hogy veleje teljességgel irracionális: semmiféle modern szellemű összefüggés megrajzolására nem törekedtek az ókoriak költői, írói, váteszei. 

Számunkra Hamvas Béla által lett közismert ez az ultratradicionalista eszmekör, de megjelenik olyan humanisták regényeiben, mint Szerb Antal, olyan tudósok antropológiájában, mint Jung, olyan filozófusok munkáiban, mint Julius Evola, (Eszméiről Lukács György azt írta: „fasiszta irracionalizmus”) vagy például a kétes jellemű és még kétesebb elméjű Otto Rahn munkássága révén az Indiana Jones-filmekben is. Állítólag Rahn alakja ihlette az Elveszett frigyláda fosztogatói című filmben szereplő lelkiismeretlen náci régész, René Belloq figuráját. 

Jelenet az előadásból. Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Persze most azt hiszik, hogy túl messzire szaladtam és összehordok hetet-havat, pedig ilyen vagy ilyesforma hátterek felrajzolása nélkül nehéz beszélni az Agónról. Megnézni, hatása alá kerülni nyilván enélkül is lehet. Vidnyánszky Attila a darabot követő közönségtalálkozón (zárójelben elmondom, hogy minden előadás után tartanak levezető beszélgetést. Tapasztalatból tudják, hogy a közönségnek nagy szüksége van rá) úgy fogalmazott: nem baj, ha nem értünk mindent. Sőt az sem baj, ha a mondatokat sem értjük. Az pedig, hogy vannak a darabban szinte csak klasszikafilológusok által ismert görög szavak, nehezen megfejthető kultúrtörténeti utalások, egyenesen jót tesz a műnek. Némelyik színészi megszólalást szándékosan időzítette úgy a rendező, hogy alig-alig legyen érthető. Gondolatfoszlányokról beszélt, jelenetcsírákról, amelyeknek kibontására hiába vár a néző, s amelyek így majd otthon, másnap, harmadnap, netán majd egy hónap múlva folytatódnak az elmében. 

Sokat segít azonban, ha tudjuk, Józsa Péter Pál eredetileg zenei kompozícióval kísért monológnak szánta a dermesztő hangulatú darabot. Akit érdekel, milyennek gondolta a szerző, bele is hallgathat. A szöveg Szókratész védőbeszédéből indulva lesz az emberiség, benne a magyarság, benne magának a szerzőnek, Józsa Péter Pálnak az apológiája, egy kételyek között őrlődő, fajunk feledésének súlyát, s a feledésből eredő létezés tragikumát magára vevő ember monológja. Van itt erőszak és bujaság, büntetés és megbocsátás, születés és halál, tudatlanság és kevélykedés, európai hagyomány és magyar történelem, egyén és közösség, kereszténység és hataloméhes újpogányság, múlt és jelen, jövő és kerekesszéken járó idő. 

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Ilyen mondatokat hallhatunk benne: „Sötétedik! Gyújtsátok meg a kereszteket! A máglyákat, a Reichstagot, az ikertornyokat!” Vagy ilyeneket: 

Mert mi, bölcsek úgy szeljük a világmindenség óceánját – pokloktól a szférák muzsikáló gyűrűi felé –, mint a megsebzett bálnák, akik életük végéig hátukban hordozzák az eltörött szigonyokat; ti meg, rajokban követve minket vigalomról vigalomra, sötétlő vért öntötök belénk, mint Odüsszeusz Teiresziasz kiszáradt torkába, hogy néki igaz szót szóljon Hadész kapujában.

Nagy ív, furcsa ív: Ahab kapitánytól Odüsszeuszig… és szinte minden mondatban felrajzol valami hasonlóan széles panorámát az alkotó. 

Ha azonban ennyiből állna a darab, nem volna olyan meghökkentő és hátborzongató. Vidnyánszky Attila ugyanis – akit annak idején maga a szerző keresett meg, és akinek hónapról hónapra mutatott valami újat a készülő műből – úgy döntött, csavar egyet-kettőt az előadáson és a fő- vagyis az egyetlen szereplőt feldarabolja. Most nyolc színész adja elő a monológot, ami így oktológ lett, párbeszédes elemekkel, olykor feszes konfliktusokkal fűszerezett dráma. 

Jelenet az előadásból (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Behelyezte a színészeket és az énekeseket egy arénába, oda ültette köréjük a nézőket, telehordatta a teret szimbólumerejű tárgyakkal, antik álarcot adott a művészekre, bekapcsolta a füstgépet, a elindította süllyesztőt, működésbe hozta a zsinórrendszert és ráborította a közönségre a valószínűtlen performanszőrületet. 

S mi nézők, amikor végére érünk az előadásnak, döbbenten gubbasztunk lelkünk peremén, s homlokráncolva kérdezgetjük magunktól a feneketlen mélységbe kémlelve: tényleg van ott valami, amiért érdemes lemerészkedni ebbe a szörnyű kútba, vagy csak káprázat az a furcsa csillogás, ott a sötétség fenekén, ősi létformák visszfénye, elsuhanó déjà vu? 

Borítókép: Jelenet az előadásból (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)