Megszületett a madáchi mű – Az ember tragédiája – 20. századi folytatása, vagy ha úgy tetszik, parafrázisa, Józsa Péter Pál Agón című tragédiája. A párhuzamok nyilvánvalók. Madách is ismeretlenként jelentkezett a tragédiával, Józsa Péter Pál is. Madách sem érte meg a bemutatót, Józsa Péter Pál (1960—2019) sem. Mindkét művet a Nemzeti Színház mutatta be: Madáchét 1883. szeptember 21-én, Józsáét 2022. március 4-én. És bizony az eltelt csaknem 140 év alatt a világ nem sokat javult, sőt. Mindkét tragédia az emberiség történetének vádirata, Madáchnál iskolapéldák, Józsa Péter Pálnál zenés-szöveges asszociációk formájában. Mindkettő végigvonul az emberiség történelmén az ókortól napjainkig. Madách tragédiája a jövőben ér véget, Józsáé egy atomrobbantásban. Mindkét tragédia az ember, emberiség bűneinek lajstromba vétele. Nem a magyar történelemé, bár Józsánál több utalás van a közelmúlt, például 1956 eseményeire, és értelemszerűen a 20. századi diktatúrákra. A bűnök felsorolása, a szörnyűségek tálalása után alig van remény. Madáchnál egy reménysugár a „küzdés” felkínálása és Éva áldott állapota, Józsánál talán az a mondat, hogy nem szükségszerű rabszolgának lenni. Valamint a darab végi szomorú, de fölemelő népdal: Az hol én elmegyek, még a fák is sírnak. Szép szomorúság mindkét darab feloldása.
Józsa Péter Pál nem véletlenül nevezi tragédiának művét, holott alapvetően opera-oratórium. A szerző szomorú, mély tónusú zenére, férfikarra komponálta szaggatott, de visszatérő elemeket is tartalmazó szövegét. A rendező Vidnyánszky Attila erős képi hatásokkal tovább fokozta az eredetileg is összművészetinek szánt darabot egy újszerű, kiterjesztett, és a nézők befogadóképességét és türelmét is próbára tevő zene-ének-szöveg-mozgás-látvány színházi „nyelven”. A nézőnek túl kell lépnie a megszokott befogadói attitűdön: nem fogja érteni mindig a szöveget, nem tudja egyszerre befogadni az előtérben-háttérben, valamint köröskörül zajló történéseket, nem tud egyszerre figyelni szövegre-zenére-látványra; valahogy úgy kell hozzáállnia, ahogy egy ismeretlen zeneműhöz vagy képzőművészeti alkotáshoz: engedni kell hatni. Kiemelem ennek a színházi nyelvezetnek néhány érdekességét. A Nemzeti Színház színpadára egy ókori amfiteátrum épült, ott ülnek körben a nézők, köztük a zenekar és a kórus. Az előadást két karmester vezényli: egyik a zenekart, a másik a színészeket, mivelhogy a szövegnek pontosan illeszkednie kell a zenéhez.
A szöveg kaotikus és költői. A szövegkavalkádból kitetszik: itt egy tárgyalásról van szó, ahol van egy vádlott, aki több alakban, szerepben (megosztott személyiség) áll előttünk. A bírák ítélkeznek fölötte. A szövegkavalkádból összeállítható egy történelmi sor: Teiresziász, Attila kardja, Dózsa, Marx, Engels, Lenin, nyomtatás, sajtószabadság, világháló, Csernobil, és valószínűleg a rendező által itt és most beszúrva: Kijev, Harkov. Gyakori motívum a fekália és a lehúzott vécé. „Az ige fekáliája a szétrohadó masszában! Az Atlantiszon túl lehúztok egy vécét, Europae-ban sárhegyek emelkednek.”
De miért Agón? Agón görögül azt jelenti, verseny. A verseny (Madáchnál a küzdés!) ember alapvető szükséglete és érzelme. A verseny tülekedés, dulakodás, agresszió, (le)győzni vágyás. Az agónia pedig haláltusa. A darab a végső, értelmetlen versenyre is utal. Az emberiség haláltáncára. Madách londoni színének öngyilkosai jutnak eszünkbe.
Vidnyánszky Attila összművészeti színháza a színészektől, zenészektől, kórustól fokozott pontosságot, fegyelmet igényel, mert minden részlet minden részlettel összefügg. A nézőtől pedig befogadói türelmet. Ha ez megadatik, akkor kivételes, felrázó színházi hatásban lehet részünk.
Borítókép: Jelenet az előadásból (Fotó: Nemzeti Színház/Eöri Szabó Zsolt)
