Lantos István: Külföldön mindig bennem volt, hogy a hazámat szolgálom

A Liszt Ferenc Társaság jubileumi ünneplése Lantos István örökös tiszteletbeli elnök zongorajátékával vette kezdetét november 25-én a Régi Zeneakadémián. A Kossuth-díjas zongoraművészt, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagját a közelmúltban a Nemzet Művészének választották. Mitől különleges a magyar hangszeres zenetanítás? – egyebek mellett erről is beszélt az MMA-nak.

Lantos István Forrás: MMA/Nyirő Simon

– Milyen gondolatokkal, érzésekkel vette át a Nemzet Művésze kitüntető címet a Magyar Művészeti Akadémia székházában, a Pesti Vigadóban?

– Minden alkalommal, amikor díjaznak vagy kitüntetnek, az első kérdésem magam felé az, hogy vajon megérdemlem-e az elismerést. Amikor 2018-ban megkaptam a Kossuth-díjat, átfutott az agyamon, hogy korábban Fischer Annie és Ferencsik János is megkapta. Hogy kerülök én ilyen társaságba? Hogy jövök én ehhez? Hányan vannak a kollégák közül, akik sokkal inkább megérdemelték volna?

A Nemzet Művésze díj alkalmat ad az összegzésre. Amúgy is ebben vagyok mostanában, próbálom feldolgozni az emlékeket, rendezni a rengeteg könyvet, kottát, CD-t és lemezt. A hangzó anyagra azért is volt nagy szükségem annak idején, mert rendszeresek voltak az otthoni közös zenehallgatások a növendékeimmel. Nézegetem a régi családi fotókat, és megállapítom, hogy két-három generációra visszatekintve már nem tudom, ki kicsoda. Túl sok a kép, a dia. A növendékekkel közös koncertfelvételeket ezért is igyekszem eljuttatni az érintetteknek.

Lantos István zongora- és orgonaművész a Nemzet Művésze díj átadásán idén novemberben. Fotó: Havran Zoltán

– Az együtt zenélés örömét is felidézik a fényképek és a hangfelvételek?

– Szüleim amatőr muzsikusok voltak. Édesapám és a barátai nálunk muzsikáltak, állandóan szólt a kamarazene. Volt egy nagyon régi zongoránk, de én „orgonának” használtam, mert teljesen lenyűgözött a Bosnyák téri templom zúgó orgonája. Édesanyám varródobozából kivettem a színes gombokat, és a zongora billentyűzetének peremére állítva úgy „működtettem”, ahogyan azt az orgonán láttam. Építőkockákból raktam ki a sípokat – az egyiket hosszabbra, a másikat rövidebbre építettem –, és elképzeltem, hogy a templom karzatán játszom.

– A játék később valósággá vált?

– Nem is kellett olyan sokat várni erre! Érzékeny gyerek voltam, ezért ami a kóruson vagy az oltár körül zajlott, az mind nagyon érdekelt. Ministráltam, néha fölszaladtam a kórushoz kicsit énekelni, így szinte észrevétlenül, mégis nagyon mélyen hatott rám a templomi közeg. Egyszer eldicsekedtem Hámori Lászlónak, az akkori kántorunknak, hogy el tudom ám játszani az „Ez nagy szentség valóban…” kezdetű éneket és a magyar Himnuszt. „Mutasd meg, fiam!” – biztatott a kántor, és odaültetett az orgonához. 

A lábam nem érte el a földet, kottát sem olvastam még, de hallás után megszólaltattam a dallamot. A népek lent énekeltek, nem tudták, hogy egy négyéves kisgyerek kíséri őket.

– Ezzel el is dőlt a pályaválasztása?

– A gépészmérnöki pálya vonzott eredetileg, ám 1961-ben Kárpáti József lett a Bosnyák téri templom karnagya, aki időnként megkért, hogy kísérjem a kórust. Majd a növendékének fogadott azzal a kikötéssel, hogy ha orgonálni akarok, akkor kötelező zongorán is tanulnom. Ez persze nem tetszett nekem, mert csak az orgonát szerettem és a kórus emelkedett hangzását. De aztán megbékéltem a zongorával is: végérvényesen a zene felé fordult minden gondolatom és minden vágyódásom. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában Gergely Ferencnél orgonálni, Tusa Erzsébetnél zongorázni tanultam. „Milyen jó lenne Solymos Péterhez kerülni!” – tűnődtem a felvételi után, és tényleg hozzá is kerültem a Zeneakadémián. 1972-ben diplomáztam, Ferencsik János pedig még abban az évben elvitt a Magyar Állami Hangversenyzenekar amerikai turnéjára. Nagy kitüntetés volt ez. Ferencsik személye egyszerűen lenyűgözött: minden mozdulata, a gesztusai, ahogyan karmesterként irányította a zenekart! A rengeteg fellépés mellett tanítottam is, olyan nagy óraszámban, hogy szinte a Zeneakadémián laktam a hetvenes években.

– Már tanszékvezető volt, amikor három évre kiköltözött Japánba, ahol vendégtanárként oktatott a szapporói egyetemen. Tíz éven át rendszeresen tartott nyári kurzusokat Finnországban is.

– Mostanában hallani oktatókról, akiknek elmarad az órájuk, amikor külföldre utaznak tanítani vagy koncertezni. Én mindig kerestem helyettest – ez akkor természetes volt. Még ha nem is volt egyszerű megszervezni, nálam nem fordulhatott elő, hogy bizonytalanságban hagyom a növendéket. Ma nagy változásokat tapasztalunk minden vonalon. Európában egyre szembetűnőbb az érdektelenség a klasszikus műveltség iránt, keleten viszont nyitottak, érdeklődők a növendékek, és teljes aktivitással vetik bele magukat a kultúrába. Fantasztikus, milyen rajongással vannak irányunkban! 

A japán zongoristáknál is hihetetlen fejlődést tapasztaltam. Külföldön mindig bennem volt, hogy a hazámat szolgálom. Így tudtam sok-sok lelkes hívet szerezni, és megszerettetni Magyarországot, Budapestet, a magyar zenetanítást.

 Ezt sikerként könyvelem el.

– A magyar hangszeres zenetanítás mitől olyan különleges?

– A nagy tanáregyéniségektől. Dohnányi Ernő zeneszerző, karmester például „Keblemre, pajtás!” alapon mindenkit szeretett. Egészen közeli kapcsolatot, baráti viszonyt ápolt a növendékeivel. Ellenben Bartók Béla rettentően szigorú volt. Pontosan számon tartotta, ki milyen darabbal érkezik, azt otthon gyakorolta, és az órán megmutatta – egyszer. De csak egyszer. Legendás hely volt a Zeneakadémia 14-es terme, ahol Bartók tanított. Ült az asztalnál, kezében ceruza, s ha a növendék félreütött a zongorán, akkor csak annyit lehetett hallani: kopp, kopp, kopp. Egy szót sem szólt a mester, csak kopogtatott a ceruza végével. Ilyenkor a tanítvány kezdhette elölről a futamot. Talán furcsán hangzik ma, amikor egyéni órákat tartunk, hogy abban az időben az egész osztály bent ült Dohnányi Ernő, Weiner Leó vagy Bartók Béla hangszeres óráin. Mesélik, hogy Bartók egyik növendéke rettenetesen kínlódott a Bösendorfer zongorával, amelynek nehéz volt a billentése, Bartók meg csak nézte, hogyan küzd az a nagydarab, „szekrény méretű” tanítvány. „Na, majd én megmutatom!” – emelkedett föl a székéről a mester, de már akkor kuncogtak a többiek, hogy ugyan mit tudna megmutatni ez a vékony, cingár alak. Amint megszólaltak az első fortissimo akkordok, a kuncogók meghökkenve dőltek hátra a széken, mert nem a fizikai erő: a belülről áradó energia hatotta át Bartók játékát.

– A tanítási módszeréhez Dohnányi stílusa áll közelebb?

– Dohnányi lezseren megmutatta, mit hogyan kell csinálni. Solymos Péter Dohnányi-növendék volt, tőle áttételesen is átvettem sok mindent. Nagyon jóban voltam Zempléni Kornél zongoraművésszel, aki szintén Dohnányi Ernőtől tanult az 1940-es években. Fischer Annie nevét is itt kell megemlítenem. Micsoda tanáregyéniségeink voltak a XX. század első felében! De még a hatvanas-hetvenes években is nagy élmény volt tanulni az idős mesterektől, akik hatalmas élettapasztalatot halmoztak fel a pályájuk során. Petri Endrének például az volt az élete, hogy zongorázott. A nyugat-európai vendégművészek – világhírű hegedűsök – próba nélkül léptek színpadra vele, mert tudták, milyen az, amikor Petri játszik. Minden a kezében és a fejében volt. Nekem kamarazenét tanított: szívta a cigarettáját – akkor még lehetett az órákon is –, és hallgatta, ahogy egy csellista fiúval játszom. Aztán elnyomta a cigarettát, eltolt a zongorától, és onnantól élvezettel játszott az óra végéig. Ott volt Bartha Dénes zenetörténész is… Micsoda tudósok, milyen elmék vettek körül minket!

– Pályája során az előadóművészi és a tanári hivatása szembekerült egymással valaha?

– Hiszem, hogy ez a kettő feltételezi egymást. Aki maga is ott van a pódiumon, aki saját magán is figyelemmel kíséri a változásokat, az tud csak igazán jól tanítani. Változnak a divatok, az elvárások, az előadói stílus is megújul korszakonként. Busoni Bach-átiratai például romantikus rapszódiáknak tűnnek – Bachhoz már szinte semmi közük –, diákkoromban ez volt az etalon. Szvjatoszlav Teofilovics Richter, állítom, a XX. század legnagyobb zongoristája. Hasonlíthatatlan. Mégis, ha visszagondolok arra, hogy mennyi pedált használt, amikor Bachot zongorázott… Gyönyörű volt, csak hát manapság másként illik Bachra gondolni! Most már itt vannak az újraépített, historikus hangszerek, azok is erősítik a hiteles előadásmódot. 

Bár meg kell mondanom: az autentikus játék nem hangszerfüggő. A zenéhez elsősorban lelkileg kell kapcsolódni. Magamra ölthetek én egy XVIII. századi ruhát, ha nem vagyok otthon a kor gondolkodásában!

A napokban Ránki Fülöp, kedves tanítványom Lisztet játszott a Régi Zeneakadémián. Lenyűgöző volt! Ezen a szinten viszont már nem arra csodálkoztam rá, mennyire fogékony az előadó Liszt Ferenc muzsikájára, inkább azon döbbentem meg, hogyan volt képes Liszt ennyire kitárulkozni. Mert nem rejtett el semmit: megmutatta, ami a szívében volt. S a kedves tanítványom a lélek legmélyét közvetítette felénk.

Borítókép: Lantos István (Fotó: MMA/Nyirő Simon)