Eleinte a hetvenes évek Lengyelországának inspiráló művészeti élete jelentette a kitörést az itthoni szűk levegőből ifj. Banovich Tamásnak, de mint mondja, később New Yorkban is a legjobb kulturális-művészeti időszakot sikerült elkapnia.
De miért akart annyira elmenni innen? Azt gondolhatnánk, hogy a Balázs Béla-díjas, cannes-i nagydíjas filmrendező (Az életbe táncoltatott leány, 1966) apja, Banovich Tamás mellett nem volt olyan rossz élete.
Lapunknak arról beszélt: itthon mindig is akadályokba ütközött, amit már gyerekként, a Mártonhegyi úti Általános Iskolában érzett.
Rohadt úri gyereknek hívott némelyik tanár, és bár gyerekkorom óta szobrásznak készültem, az utolsó rostán harmadszor sem engedtek a Képzőművészei Főiskolára bekerülni
– emlékezett.
Édesapja volt a háború után az első diplomázott diákja a filmművészeti főiskolának. – A főiskola után kapott egy lehetőséget filmkészítésre, ez volt az Eltüsszentett birodalom (1955), ami kvázi mesefilm. A történet szerint a főhős, a bohóc az egész királyi udvart leleplezi, hülyét csinál az uralkodó osztályból, és azt mondja ki, hogy vége a zsarnokságnak. A hatalom letiltatta, egészen a kétezres évek elejéig. Utána két filmet csinált még, amikor engedték neki. Az életbe táncoltatott leány mint táncfilm engedélyezett volt, Arany Pálma-díjat kapott. Tulajdonképpen apám találta ki, hogy miként kell táncot filmezni, és ez a munka ettől volt újító – fogalmazott. Elmondta, hogy Aczél György nem különösebben szerette az apját, mert a politikai vitákban vállalta a véleményét.
– Kirúgták a filmgyárból, és egy ládagyár bontórészlegén kapott munkát. Salakos külső telepen dolgozott, és ládákat vert szét hónapokon keresztül. Majd egy nap a filmgyárból megjelent valaki egy limuzinnal, és azt mondták, hogy szükség van rá. Hát így mentek akkor otthon a dolgok – állapította meg.
Mivel édesapjának érzelmi kapcsolata volt Lengyelországgal, elindult Varsóba szerencsét próbálni. – Életem meghatározó eleme volt, hogy kikerültem, nemcsak azért, mert a lengyeleknél a kultúra kiemelt dolog, hanem mert sokkal anarchikusabb nép szerintem, mint mi vagyunk.
A kommunisták soha nem tudták teljesen megzabolázni őket. Lengyelország háromszáz évig területileg nem létezett, és csak a kultúrájában élt, ezért az a lengyelség esszenciája. Szabadabb volt a kultúra, mint nálunk, nemzetközi szemlélet uralkodott.
Emellett a lengyelekben egzaltált magyarszeretet élt: sírva fakadtak, a nyakunkba borultak, ha megtudták, hogy magyarok vagyunk. Zseniális volt a színház Lengyelországban, annyira nyitott volt, hogy színházi világfesztivált tartottak minden évben. De ott voltak a világ nagy dzsesszzenészei is. Fantasztikus hely volt a hetvenes években. Nagyon gazdag nyolc évet töltöttem ott, jórészt díszlettervezőként dolgoztam – mesélte.
„Úgy éreztem, hogy a nemzetközi kulturális folyamat része lettem New Yorkban”
Hazatérve Jancsó Miklóssal dolgozhatott, szoborcsoportot készített a Magyar rapszódia című filmhez, édesapjával pedig a Várszínházban csináltak együtt díszletet Jancsó előadásához. – Az volt a tervem, hogy Lengyelország és Magyarország között fogok élni, végül Amerika felé vettem az irányt, eleinte a rokonaimhoz. Kérvényeztem az útlevelem meghosszabbítását, amihez haza kellett volna mennem. De tudtam, hogy nem engednek ki újra, ezért úgy döntöttem, hogy kint maradok. Nagyon nehéz volt megtalálnom a helyemet. A családom 1956-os disszidens volt, egy nagy közösségben éltek magyarokkal, legtöbbjük egyetemen dolgozott. Az egész kör burzsoá volt, amihez nem sok közöm volt. Amit hoztunk magunkkal, az a műveltségünk volt, hiszen az alapiskolák sokkal jobbak voltak Magyarországon, mint kint. Később egy színházi állás hívott vissza New Yorkba. Közben találkoztam egy lengyel művészettörténésszel, Magda Sawonnal, aki kortárs művészettel szeretett volna foglalkozni, galériát indítani. Úgy határoztunk, hogy nyitunk egyet. A művészet divat volt akkoriban, mindenhol izgalmas performanszokkal és alkotókkal lehetett találkozni. Igazi pulzáló kortárs kulturális élet volt, ami egészen más, mint ami ma jellemzi New Yorkot. Béreltünk egy helyiséget, és elkezdtünk lelkesen kortársakkal foglalkozni. Így indult a Postmasters Galéria, ami máig létezik – emlékezett. Az hajtotta, hogy végre saját ambícióját és szemléletét teljesítheti ki.
– Kint azt éreztem, hogy része vagyok egy nemzetközi kulturális folyamatnak. Évekig a világ száz legjobb galériája között szerepeltünk. Ma is állandóan bizonyítani kell, ami nagyon motiváló – mondta a művész. Úgy véli, hogy az elmúlt 10-15 évben változott meg jelentősen a művészeti élet, hiszen ma szinte az üzletről szól minden Amerikában.
Amikor arról kérdeztük, hogyan látja a magyar képzőművészek helyzetét, azt mondta, hogy az itteni viszonyokról nincs átfogó képe, töredékeket lát a művészek életéből.
– Szerintem az egész magyar kultúrának az a jellemzője, hogy belterjes, de hiányzik belőle a csapatszellem. Régi hagyomány az, hogy az állam támogatja a kultúrát, de ma már globalizálódott a művészeti élet, és ha nem veszel részt benne, akkor nem vagy benne. A hazai művészek nagy részét még mindig a belső erők mozgatják, és a nemzetközi életbe nem kapcsolódnak be. Csak néhány olyan aktív alkotó és galéria van. Mint például Kucsora Márta festőművész, akinek nemzetközi ambíciói vannak, és az Art Factoryval bekerült a nemzetközi hálózatba – fogalmazott.
A Postmasters Galéria tucatnyi alkotót mutat be a Torzítások című tárlatán, amelyet az új helyen megnyílt Art Factoryban lehet megtekinteni. Ifj. Banovich Tamás egyelőre nem tudja, milyen későbbi utat szán galériája hazai megjelenésének, egyáltalán folytatja-e Magyarországgal közös projektjeit. Beszélgetésünk napján éppen egy izgalmas kiállításkoncepciót zár New Yorkban: Molly Crabapple képzőművész képeit mutatják be, aki a Covid alatt egyenként fogadott barátokat a műtermébe, és ugyanabba az antik, pink kárpittal behúzott fotelbe ültette őket. A róluk készült portré- és aktsorozatból épített tárlatot év végén a Postmasters Galéria az East Village-ben.
