Az első magyar beatnagylemez nyomában

Nem sok eséllyel indulhatott neki meghódítani a világot jelentő deszkákat a Kádár-rendszerben az, akinek nem volt hangfelvétele. Ezek közül a „csillogó, fekete” nagylemezeknek volt a legnagyobb presztízsük, mert ez igencsak keveseknek adatott meg, ennek birtokában viszont megnyílt előttük a világ magyarországi része, és sztárként kezelték őket. Nem csoda, ha a hatvanas évek végén minden könnyűzenész erre vágyott, az pedig már csak a sors furcsa fintora, hogy a magyar rocktörténet első beatlemeze nem egyetlen zenekarhoz köthető, bár kétségkívül a dandárját az Illés játszotta, emiatt sokan ezt tartják az első Illés-nagylemeznek.

A filmben és a nagylemezen az Illés, az Omega és a Metro, valamint Koncz Zsuzsa és Zalatnay Sarolta előadásában elhangzottak a Láss, ne csak nézz!, az Eljöttél, a Bolond lány, az Emlékszel arra még?, a Szőke Anni balladája, a Gyémánt és arany, a Mr. Alkohol, a Fáradt vagyok, a Sárga rózsa, a Néma szerelem, az Ez az a ház, valamint a Mostanában bármit teszünk című számok. Ezek közül persze vannak egyszerű szerelmes nóták, de a szórásba belekerültek igencsak rendszerkritikus dalok is. A nagyszerű kiállásokkal tarkított háromnegyedes ritmusú Láss, ne csak nézz! virágnyelven ugyan, de görbe tükröt tart a társadalom fennálló rendszerrel megalkuvó részének, az Emlékszel arra még? pedig kifejezetten alkalmas arra, hogy megfricskázza a kommunista és az úttörő indulókat, holott elvileg csak egy kis vidám dalocskáról van szó. Ennél sokkal fajsúlyosabb mondanivalójú a népies hangszerelésű, a szocialista városépítés „járulékos veszteségeiről” szóló Szőke Anni balladája, amely a faluról a városba kerülő, ott munkát vállaló lány elmagányosodását mutatja be; nem mondja ki, de az értő fülek kivehetik belőle, hogy a város kilökte magából a lányt, aki nem tudott ott gyökeret ereszteni. A bátor hangvételű Mr. Alkohol meglehetősen direktben pellengérezte ki a magyar népbetegséget, persze a fiatalság szemüvegén keresztül láttatva a problémát, mégsem elfelejtve a lényeget, miszerint az alkohol csak ideig-óráig feledteti el a gondokat, egyébként becsapja az embert. 

A Sárga rózsa már ebben a filmben is elszáradt, így biztosra vehető, hogy nem a saját nemzedékét temette, de itt is többféle értelmezés képzelhető el. Egyrészt a szerelem elmúlása, a dalban szereplő száraz virág ugyanis a múlt jelképe, amihez az embernek a meg nem valósult álmok emlékei fűződnek. Másik értelmezésben társadalmi szintre emelkedik a mondanivaló, és a fridzsiderszocialista lakosság önmagába fordulásáról is szólhat. A sárga rózsa aztán jelképpé vált, amiben az volt a nagyszerű húzás, hogy nem kötődött semmilyen politikai mozgalomhoz, így aztán a cenzúra sem lenyelni, sem kiköpni nem tudta.

Az Ez az a ház című opus úgyszintén a kádárista világra utal, s a házban elhelyezkedő kis szobák a szocialista tábor országait is jelenthetik. A kor szellemének megfelelően az emberek többsége megkötötte a maga kisebb-nagyobb kompromisszumait, erre utal a dalban a ház harmadik emeletén lakó őszes úr, aki senkivel nem konfrontálódik, és a szöveg szerint ez biztosítja a megélhetését. A ház és a haza hasonló hangzásuk miatt is lehetnek egymás metaforái, ahol „semmi se változik”, „ablakian kívül zúg a nagyvilág”, sok szempontból megállt az élet, mert a vasfüggönytől keletre lévő országokat gondosan elzárták a nagyvilágtól. Az sem véletlen, hogy a házmester nem annyira szimpatikus, hiszen közöttük a közvélemény szerint sokan voltak besúgók vagy csak szimplán feljelentők. A Zalatnay Sarolta által énekelt Mostanában bármit teszünk pedig kifejezetten egyenesen mondja ki a nemzedékek között feszülő ellentéteket.

A filmben szereplő számok, noha előzetesen cenzúrán estek át, nagy hatással voltak az ifjúságra, főleg amikor azok a maguk természetes közegében és kamerák nélkül klubokban, kultúrházakban, netán ifiparkokban csendültek fel (arról nem beszélve, hogy az is előfordult, hogy a sanzonbizottság által engedélyezett dalszövegeken kicsit módosítottak a zenészek és úgy játszották a koncerteken, ha nem vették észre a hatalom cerberusai). Az Ezek a fiatalok nagylemezt a házibulikban is nagy kedvvel játszották le, azt pedig mindenki egy kézlegyintéssel elintézte, hogy a film sztorija önmagában véve felejthető volt. A pártállam minden bizonnyal ezt a filmet is fel akarta használni arra, hogy bemutassa, hogyan kell a szocialista ifjúságnak szórakozni, miközben ezzel párhuzamosan már jóval merészebb klubok működtek. Bródy János szerint „Banovich Tamás egyszer azt mondta, ezt a filmet azért készítette, hogy bebizonyítsa az elvtársaknak: a beategyüttesek is komoly művészek. Ennek érdekében egyenruhát csináltatott nekünk egy mérték utáni szabóságban, és elküldött minket fodrászhoz. Kissé csalóka volt ez a húzás, mert mi nem szerepet játszottunk, hanem saját magunkat alakítottuk, ám a mindennapjainkban nem voltunk ennyire konszolidáltak. A fazonigazítástól eltekintve a forgatókönyv Filmfőigazgatóság általi elfogadása után viszont senki nem szólt bele abba, hogy mi alapján választjuk ki a filmben elhangzó számokat, amelyek aztán nagylemezre is kerültek.”

Kóbor Jánosnak is megvolt a maga véleménye a filmről: „Mi egyike voltunk azoknak a szelepeknek, amelyeknek a hivatalos kultúrpolitika szerint az volt a dolguk, hogy leeresszék a fáradt gőzt és a feszültséget a társadalomból. Így aztán engedték Banovich Tamásnak, hogy megrendezze az Ezek a fiatalokat, ami kultfilmmé vált, és az utókor is ez alapján tájékozódik, milyen is lehetett a beat aranykora Magyarországon. Az más kérdés, hogy persze nem csak ilyen volt az akkori szórakoztatás, de valószínűleg a rendezőnek is igazodnia kellett a vélt vagy valós pártállami elvárásokhoz. Igazság szerint, mivel ebből a szempontból ő volt az első fecske, még nem volt előtte kitaposva az út, és nem is igen tudhatta, meddig mehet el. Mindenesetre hagyták, hadd hívja meg a beatbandákat, amelyek akkor már nagy népszerűségnek örvendtek. Ekkor már nemcsak az Illésről volt szó, hanem többi között rólunk is. Mi az Ez az a ház című Szörényi–Bródy-szerzeményt kísértük, amit Koncz Zsuzsa énekelt. Ez, tekintve az előzményeket, hogy Zsuzsa nálunk kezdett, kézenfekvő volt. Az 1967-es viszonyokat tekintve még progresszívnek is mondható az alkotás, számunkra pedig még jól is jött, mert akkor még volt egy kis tülekedés a harmadik helyezésért az Illés és a Metro mögött, rajtunk kívül többek között az Atlantis és a Scampolo is igényt tartott erre a »posztra«. Persze túl sok mozgásterünk nem volt a szerepünket illetően, azt csináltuk, amit a rendező mondott, nem lehetett egyénieskedni.”

Borítókép: Jelenet a filmből (Fotó: Nemzeti Filmarchívum)