Felemás pártállami elismerés a könnyűzenészeknek

Az új gazdasági mechanizmus bevezetésének előestéjén sem lankadt a hatalom figyelme az ifjúságpolitikában, éppen ezért folytatták nemcsak az 1966-ban útjára indított Táncdalfesztivált, hanem az országos amatőr könnyűzenei fesztiválokat is. Utóbbiak közül az elsőt 1965-ben Szombathelyen rendezték, majd ennek székhelyét áttették 1966-ban Salgótarjánba, hogy ott 1971-ig – egy év kihagyással – zsinórban megtartsák ezt a megmérettetést. Ötvenöt éve 1967. május 4–7. között zajlott a második salgótarjáni verseny, amelyen az előzőekhez hasonlóan színvonalas produkciók születtek a közönség legnagyobb örömére, mások mellett Szécsi Pál és a Bajtala-trió díjazásával. Az már más kérdés, hogy egy-egy itteni siker sokaknak semmiféle garanciát nem jelentett a tartós élvonalba kerülésre.

Jelenet a Made in Hungaria című filmből         Fotó: Port.hu

A III. országos amatőr könnyűzenei fesztivál végkimeneteléről is tudósított a kádári ifjúsági sajtó, ami nagy sikerűnek mondta a rendezvényt. A Gonda János, Juhász Frigyes és Komjáthy György által vezetett zsűrik – mindhárom kategóriában más-más összetételű volt a bírálók közössége – döntése nyomán a dzsesszegyüttesek kategóriájában aranydiplomát kapott a debreceni dzsesszkvartett, illetve a Bajtala- és a Fábián-trió, a hagyományos tánczenekarok közül a Magyar Néphadsereg Hortobágy együttese Debrecenből és a Sigma együttes Békéscsabáról, a gitáregyüttesek közül pedig úgyszintén a Bajtala-trió, a Colour, a Kék Csillag és a Kristály együttesek, valamint a romantikus nevű Magyar Néphadsereg 2983. számú együttese, a szegedi Móra Ferenc Művelődési Ház együttese és a Wanderers zenekar (utóbbiban mintegy egy évig szerepelt Tolcsvay Béla és Tolcsvay László is). Az énekesek közül a legmagasabb szintű elismerést kapta a monori Botin Klári (kísérte az Ezüst Csillag), Galbicsek Mihály, Halmosi Ferenc, Szécsi Pál és Veress Erzsébet. A felsorolt nevekből is kitűnik, hogy legtöbbjük a későbbiekben nem futott be nagyívű karriert, széleskörű ismertségre mindössze a Bajtala-trió tett szert Cigánylány című számával, illetve Szécsi Pál a maga sármjával és persze előadói őstehetségével tört utat magának, rajtuk kívül a Wanderersben szereplő Tolcsvay-fivérek gyakoroltak nagy hatást a magyar rockörténetre, illetve Botin Klári volt még az, aki egy bizonyos időszakban tagja lett annak a Gesarolnak, amely még azt megelőzően a P. Mobil elődzenekara volt (a Gesarol ugyanis a P. Mobil pályafutása alatt újra elkezdett működni). Rajtuk kívül a Kék Csillag volt még az, amely a beatkorszakban ismert és sikeres volt, de a továbbiakban hírnevüket nem tudták fenntartani, illetve a Kristály zenekarnak volt Szegeden és vonzáskörzetében jelentősebb nimbusza. A későbbi sikerektől vagy azok hiányától függetlenül azonban azzal az előnnyel mindenképpen járt az arany-, ezüst- vagy bronzdiplomák megszerzése, hogy azok felértek egy sikeres ORI-vizsgával, ami egyet jelentett azzal, hogy működési engedélyt kaptak az ezekben részesülők, tehát attól kezdve pénzért is felléphettek – így vált akarva-akaratlanul is az amatőr fesztivál egyfajta profi előadóművész-gyárrá. A korabeli résztvevők egy része ugyanakkor úgy emlékszik, arról őket „elfelejtették” tájékoztatni, hogy attól fogva legálisan kérhetnek gázsit a műsoraikért.

Hogy mennyire az akkori könnyűzene kordában tartásáról is szólt a salgótarjáni országos amatőr könnyűzenei fesztivál, azt mi sem példázza jobban, mint az, hogy a hivatalos jelentés szerint „az egészséges fiatalság egészséges zenélését tükrözte” a KISZ KB megbízásából a KISZ Nógrád megyei bizottsága által tartott rendezvény, ahol nem titkoltan a beatzenekarok számát numerus claususnak vetették alá, mondván, hogy számos mértékadó körben a beatzene egyes válfajai még 1967-ben is komoly ellenérzést szültek. A rendezők másik – kissé álságos – indoka a beatzene megregulázására az volt, hogy ezáltal a többi könnyűzenei műfaj is teret kap, s így a fiataloknak esélyük nyílik arra, hogy más, esetenként nehezebb és összetettebb zenei irányzatokban is kipróbálhassák magukat. A versenyt értékelő cikk annak a véleményének is hangot adott, hogy a nyugati bandák nemcsak a műszaki hátterük miatt, hanem hangszeres tudásukkal is fölébe nőttek a hazai mezőnynek, ami legfeljebb részben volt igaz, hiszen számos magyar zenész komoly képzésen vett részt, mielőtt a színpadra lépett volna (másik ponton el is ismerte az írás, hogy voltak, akik az egy évvel azelőtti megmérettetéshez képest sokat fejlődtek), másrészt igenis el kell ismerni, hogy a technikai felszereltség bizony nagyon sokat számított ebben a műfajban, igazán értékes produkciókat is jócskán leronthatott egy-egy füstölgő vagy csak alig megszólaló erősítő vagy a kontroll-ládák hiánya. 

Szécsi Pál                  Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

A Magyar Ifjúság beszámolója szerint a zenei színvonal átlaga azonban jelentősen emelkedett egy év alatt, jelentősen nőtt a zenészek repertoárja is, amit paradox módon abból mért le, hogy 1967-ben már nemcsak angolszász muzsikából, hanem szovjet zenékből is kellett (!) választaniuk a vetélkedőknek – csak halkan jegyezzük meg, hogy a szovjet beat akkoriban fényévekre volt lemaradva a magyartól, emiatt is érthetetlen, miért kellett fából vaskarika módon ezt a vonalat erőltetni, ami mai szemmel nézve egészen biztosan nem a színvonal emelését, hanem a „Nagy Testvér” irányában szolgai alázattal végzett gesztusgyakorlást volt hivatva betölteni. Az viszont biztosan jót tett a hazai populáris zene vérfrissítésének, hogy magyar nyelvű dalokkal is elő kellett állni, ami korábban nem volt kötelező. A fesztiválról szóló beszámoló mindenesetre elismerte a magyar zenészek fejlődőképességét, és nem minden célzat nélkül azt is szajkózta, hogy a szovjet számok feldolgozásának és a magyar nyelvű daloknak is volt akkora sikere, mint az egy évvel korábbi világslágereknek, amivel nyilvánvalóan azt sugallta, hogy a vasfüggönytől keletre is tudnak legalább olyan jól zenélni, mint attól nyugatra. Ráadásul – tette hozzá az elemzés szerzője – az is jól jött a zenekaroknak, hogy a népzenei hagyományokat is kezdték magukba olvasztani a beategyüttesek (nyilvánvalóan ebben az Illésnek volt úttörő szerepe), és érdekes megfigyelni ugyanebben az írásban azt a pálfordulást is, ami a dzsessz megítélésében következett be alig néhány év leforgása alatt a szocialista országokban. Míg ugyanis a hatvanas évek legelején még egyértelműen tiltották mint amerikai mételyező jelenséget, addig a hatvanas évek közepén már elismerték zenei értékeit, ami leginkább annak volt köszönhető, hogy az amerikai elnyomott rabszolgák zenéjeként tudták itthon beállítani, amiben volt is némi igazság. A salgótarjáni fesztiválról szóló összegzés a dzsesszt kifejezetten igényes koncert műfajnak tekintette, amit teljes joggal választottak le a könnyűzene többi válfajáról, és amit a KISZ is okkal karolt fel. Felsorolta továbbá a szocialista blokkból érkezett dzsesszegyütteseket, amelyek szintén sikert arattak: a leningrádi (ma Szentpétervár) Gamma és a szabadkai Mlawoszt zenekarokat, valamint egy besztercebányai formációt (név megemlítése nélkül) – utóbbi kettőnél szinte biztosak lehetünk benne, hogy voltak magyar tagjai. A beatről azonban nyíltan kijelentette, hogy nem rajtuk keresztül vezet az út a magasabb művészetek, jelen esetben a komolyzene felé.

Az összes zenekart valamely Nógrád megyei KISZ-alapszervezet vette szárnyai alá erre a négy napra, ami nemcsak az ideológiai ellenőrzést jelentette, hanem azt is, hogy ezeken a településeken játszaniuk is kellett. Így kerültek a fesztiválon fellépő együttesek és szólisták a hivatalos műsoron felül Szécsénybe, Balassagyarmatra és Tar nevű községbe, ahogy ezenkívül is számos további Nógrád megyei eszpresszóban és étteremben pódiumhoz jutottak. Nem kis színt vihettek ezáltal a környék zenei életébe, mintegy elfelejtetve egy-egy bányászfalu lakosságával a hétköznapok nehézségeit.

Ezért is támogathatta a fennálló kommunista rezsim ezt a fesztivált, amivel elhitethette magáról, hogy számára a nép jóléte és komfortérzete a legfontosabb. Természetesen ez nem volt igaz, olyannyira nem, hogy még az a mintegy ötven fellépő, amely nagy sikert aratott, miután elszórakoztatta a nagyérdeműt és hazautazott, legtöbbször semmiféle előrelépést nem tudott produkálni a pályáján.

A KISZ ifjúsági lapja álságos módon még azt is megjegyzete: kár, hogy nem volt a salgótarjáni fesztiválnak országos visszhangja – csak azt felejtette el hozzátenni, hogy az elvtársak pontosan abból csináltak hírt, amiből akartak, és lám, ez az ügy nem volt nekik annyira fontos, hogy egy nyúlfarknyi és két valamivel hosszabb cikknél többet írjanak róla az országos lapokban. A másik fiataloknak szóló lap, az Ifjúsági Magazin pedig ugyan megígérte, hogy a győztesekről mélyinterjú formájában portrét készít, ám ez legtöbb esetben elmaradt: Botin Kláráról még a híradások szintjén fotót is közölt az aranydiplomások közül, de az interjú készítésére már vele sem került sor.

Igazi parasztvakításszámba ment az is, hogy a verseny alatt folyamatosan terjedt a hír, hogy a Magyar Televízió kiszáll Salgótarjánba legalább a gálaműsort közvetíteni, amelyet a korszak két nagy formátumú műsorvezető személyisége, Tamási Eszter és Varga József konferált, de végül ebből sem lett semmi, ami teljességgel beleilleszthető a kultúrpolitika elhallgatási taktikájába.

A könnyűzene így a „nagy kádári konszolidáció” idején is megmaradt a bajokról való figyelemelterelés egyik leghatékonyabb eszközének, miközben zenészeink világhírnévről álmodoztak – az esetek túlnyomó többségében mindhiába.
 Borítókép: A salgótarjáni Karancs szálló eszpresszójának kerámiafala, Csohány Kálmán Énekek éneke című  alkotása (Fotó: Fortepan/Inkey Tibor)