„Kultúrpolitikai irányításuk egyenlő a semmivel”

A mindenható magyar munkáspárt vezetése, a proletárdiktatúra letéteményese időről időre jelentéseket kért a számára idegen művészeti élet minden területéről, amiből így nem maradhattak ki a táncdalosok és a vendéglátóiparban dolgozó zenészek sem. A pártközpont későbbiekben átnevezett és átszervezett Tudományos és Kulturális Osztálya mintegy „muszájfeladatként” értékelte a pártállam szempontjából nem túl rózsás helyzetet hatvan éve, 1962-ben is.

Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

A Hotel Duna Intercontinental 1973-ban. Fotó: Fortepan/Főfotó

A budapesti Jászai Mari téren működő híres-hírhedt pártközpont egyébként a zenészek társadalmi és gazdasági helyzetéről is tárgyalt néhány évvel korábban, 1959. március 7-én. Megállapították, hogy a szórakoztató zenészek közül mindössze 3000–3500-nak volt rendszeres munkája, még egyszer ugyanennyi viszont csak alkalmi munkalehetőséggel rendelkezett, hetente-kéthetente léptek fel. A tánczenészek művészi színvonalát hullámzónak ítélték meg, bár foglalkoztatottságuk ugrásszerűen nőtt az ötvenes évek végén, főleg a népzenészek rovására, emiatt a könnyűzeneszerzők és a populáris előadóművészek keresetét kirívóan nagynak találták. Ezt úgy lehetett volna szerintük csökkenteni, ha a párt és az állami irányítás egyértelműen beleszólt volna a jogdíjak elosztásába. Ezt természetesen közvetlenül nem lehetett megtenni, hacsak nem rúgta volna fel Magyarország a római szerződést, ami ezt szabályozta, de ez nyilvánvalóan kivitelezhetetlen volt.

Közvetett módon azonban tudta befolyásolni a hatalom a jogdíjakat, mégpedig úgy, hogy a Táncdal- és Sanzonbizottságon keresztül gyakorolt nyomást a szerzőkre, és csak azokat a zeneszámokat engedélyezte, amelyek ideológiailag és esztétikailag egyaránt megfeleltek a kívánalmainak.

Mindemellett a Szerzői Jogvédő Hivatal mindvégig megtartotta magának azt a jogot, hogy az általa beszedett szerzői jogdíjakat felosztási bizottságán keresztül saját belátásán alapulva maga ossza szét tagjai, azaz a szerzők között. A könnyűzenei előadóművészek nagy keresetében viszont – ahogy fogalmaztak – az játszott szerepet, hogy „Az érvényesülésben a szocialistának egyáltalán nem nevezhető kapcsolatok szerepe a döntő.” Ennek a problémának a megoldására ajánlották, hogy

Művelődéspolitikánk megvalósítását elősegítő műsorokat mind a komoly, mind a könnyűműfajban és az abban aktívan részt vevő művészeket anyagilag is megfelelően honorálni kell, az átlagnál magasabban.

A mind magasabb fokú ellenőrzést elérendő, ami a szocialista elveknek megfelelő darabok, zeneszámok játszását jelentette, az Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK) hatáskörét szerették volna kiterjeszteni, ennek érdekében szorgalmazták, hogy a szervezetet „a szórakoztatózenei terület felelős állami, kultúrpolitikai és szakmai gazdájává kell tenni”.

A könnyűzene nagy társadalmi befolyásával a pártállam tökéletesen tisztában volt, ráadásul a nyugati befolyás erősödő mértéke is bosszanthatta a hatalom képviselőit:

A könnyű műfajban – elsősorban a táncdalok terén – ma nagy részben a nyugati ízlés dominál. Néhány évvel ezelőtt voltak ugyan gyenge kísérletek valamiféle jobb művek alkotására, azonban ez ma már teljesen megszűnt. Táncdalaink szövege és sok tekintetben »fülbemászó« dallama komoly akadályokat gördít ifjúságunk erkölcsi nevelésében is.

Az OSZK hatalmának erősítését azért is fontosnak tartotta a párt szakszerve, mert

Az állami és szövetkezeti vendéglátóiparban, kultúrházakban és tánciskolákban működő népi és tánczenészek, énekesek az egyedüli réteg az országban, mely az államosítás óta gazda nélkül van. Minden más dolgozó réteggel szemben munkaviszonyuk rendezetlen, alapvető szociális kérdéseik (társadalombiztosítás, szabadságolás, stb.) megoldatlanok. Kultúrpolitikai irányításuk egyenlő a semmivel.

Az OSZK feladata lett a mintegy 10-11 ezer nem vagy alig foglalkoztatott zenész működési engedélyének bevonása, amit korábban a Népművelési Minisztériumtól kaptak. A szigorítás jegyében Zoránnak sem adott első alkalommal 1962-ben az OSZK működési engedélyt gitárra, de a Metró Klub népszerűségére való tekintettel az ifjú zenész rövidesen mégis megkapta a hőn áhított dokumentumot.

A másik fő feladatának a párt TKO azt tartotta, hogy ideológiailag képezzék át a könnyűzenészeket, mert állításuk szerint körükben különösen elterjedt volt a nacionalizmus, a kozmopolitizmus és az anyagiasság. Tény és való, hogy egyrészt a zenélést pénzért végezték, de ezt dőreség volt a szemükre hányni, másrészt viszont rengeteg anyagi áldozattal, befektetendő pénzzel járt a zenészek részéről a működésük beindítása és fenntartása. A kozmopolitizmus pedig abban merülhetett ki, hogy a nyugati zeneszámokat megtanulták és nyilvános helyeken előadták. A TKO abban látta a legnagyobb bajt, hogy a vendégek igényeinek kiszolgálása miatt elsikkadtak a párt művelődéspolitikai elvei. Ezzel mintegy szinkronban a Magyar Zeneművészek Szövetségének választmánya 1961. június 13-án megállapította, hogy a könnyűzenében rá kellett volna térni a koncepciózusabb, tervszerűbb munkára, ami ebben az esetben a mind nagyobb ellenőrzést jelentette, s ezt a gondolatukat megosztották a TKO-val is 1961. június 28-án. A Magyar Zeneművészek Szövetsége vezetőségének többsége ellenezte a sanzonok kottakiadását, és szorgalmazták az általuk tehetségesnek mondott fiatal zeneszerzők felkarolását „ízléses, nívós könnyűzene” komponálására. Nem sokat váratott magára ez az óhaj, rövidesen zöld jelzést kapott először a Ki mit tud?, majd a Táncdalfesztiválok sorozata, amelyeken a kultúrpolitika által kedvesnek tartott szerzők onthatták magukból a különböző színvonalú slágereket.

Azzal viszont nem számoltak, hogy a beatgeneráció zenészei – Illés, Metro, Omega és még jó néhányan – is megjelennek ezeken a vetélkedőkön, és előre nem látott „felfordulást” okoznak

– de ez már egy másik történet.

Borítókép: Zoránnak (középen) sem adott első alkalommal, 1962-ben az OSZK működési engedélyt gitárra (Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán)