A Tudományos és Kulturális Osztály (TKO) 1962-es jelentésében az általános életszínvonal-emelkedéssel és a „polgári jómód”-dal magyarázta, hogy megnőtt az igény az általuk kispolgárinak nevezett szórakozási módok, így az „olcsó tánczene, a szentimentális könnyűzene” iránt. Ezeket a műfajokat nem tartották túl sokra, sőt inkább veszélyt láttak benne, ahogy írták:
A zenei giccs hozhat anyagi eredményeket is, de az ezzel járó erkölcsi rombolás évekre vetheti vissza a kulturális fejlődést.
A valóságot jelentősen átírva hozzátették, hogy a könnyűzene az államtól olyan nagy támogatást kapott a vendéglátóiparban, amellyel szemben tehetetlennek bizonyultak. A támogatás szó egészen furcsán hangzik ebben az összefüggésben, valószínűleg csak azt értették alatta a párthivatalnokok, hogy nem záratták be azokat a vendéglátóhelyeket, ahol zenéltek is. Nem mellesleg pedig részben ezeknek a szórakozóhelyeknek a befizetett adói tartották el azt a kulturális alapot, amelyből a „magasművészeteket” finanszírozták, tehát éppen fordított volt a helyzet:
nemhogy az állam adott volna támogatást ezeknek a helyeknek, hanem ellenkezőleg, tőlük vonták el a bevételeket magasabb célok érdekében.
Persze az már kérdés, hogy a párt vezetői szervei miért mondták magukat kis befolyásúnak, miközben ők szabhatták meg az egyes könnyűzenei irányzatok támogatását. Valószínűleg azért volt e bosszús kijelentés, mert a társadalomban oly nagy népszerűségnek örvendő vendéglátós zenét nem szoríthatták teljesen vissza, miután akkoriban mintegy szükséges módon zenei „szelep”-ként alkalmazták. Az elvtársak mindenesetre szívesebben hallgattak volna munkadalokat vagy kommunista csasztuskákat az éttermekben, bárokban, de ennek már ők is érezték a fonákságát, így nem is forszírozták a kivitelezését. Azt viszont meg kell jegyezni, hogy ennek kézzelfogható megjelenési formája volt az, amikor Rajnák László, a Budai Ifjúsági Park birkózó sportemberből lett mindenható igazgatója az intézményből különböző üzelmekkel – belépőjegyek többszöri eladása, a sör vizezése – lenyúlt pénzt a hetvenes évek második felében a Duna másik oldalán lévő Intercontinental szálloda éttermében mulatta el, miközben a cigányzenekarral a Vörös Csepelt húzatta a fülébe.
A budapesti Jászai Mari téren működő híres-hírhedt pártközpont egyébként a zenészek társadalmi és gazdasági helyzetéről is tárgyalt néhány évvel korábban, 1959. március 7-én. Megállapították, hogy a szórakoztató zenészek közül mindössze 3000–3500-nak volt rendszeres munkája, még egyszer ugyanennyi viszont csak alkalmi munkalehetőséggel rendelkezett, hetente-kéthetente léptek fel. A tánczenészek művészi színvonalát hullámzónak ítélték meg, bár foglalkoztatottságuk ugrásszerűen nőtt az ötvenes évek végén, főleg a népzenészek rovására, emiatt a könnyűzeneszerzők és a populáris előadóművészek keresetét kirívóan nagynak találták. Ezt úgy lehetett volna szerintük csökkenteni, ha a párt és az állami irányítás egyértelműen beleszólt volna a jogdíjak elosztásába. Ezt természetesen közvetlenül nem lehetett megtenni, hacsak nem rúgta volna fel Magyarország a római szerződést, ami ezt szabályozta, de ez nyilvánvalóan kivitelezhetetlen volt.
Közvetett módon azonban tudta befolyásolni a hatalom a jogdíjakat, mégpedig úgy, hogy a Táncdal- és Sanzonbizottságon keresztül gyakorolt nyomást a szerzőkre, és csak azokat a zeneszámokat engedélyezte, amelyek ideológiailag és esztétikailag egyaránt megfeleltek a kívánalmainak.
Mindemellett a Szerzői Jogvédő Hivatal mindvégig megtartotta magának azt a jogot, hogy az általa beszedett szerzői jogdíjakat felosztási bizottságán keresztül saját belátásán alapulva maga ossza szét tagjai, azaz a szerzők között. A könnyűzenei előadóművészek nagy keresetében viszont – ahogy fogalmaztak – az játszott szerepet, hogy „Az érvényesülésben a szocialistának egyáltalán nem nevezhető kapcsolatok szerepe a döntő.” Ennek a problémának a megoldására ajánlották, hogy
Művelődéspolitikánk megvalósítását elősegítő műsorokat mind a komoly, mind a könnyűműfajban és az abban aktívan részt vevő művészeket anyagilag is megfelelően honorálni kell, az átlagnál magasabban.
A mind magasabb fokú ellenőrzést elérendő, ami a szocialista elveknek megfelelő darabok, zeneszámok játszását jelentette, az Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK) hatáskörét szerették volna kiterjeszteni, ennek érdekében szorgalmazták, hogy a szervezetet „a szórakoztatózenei terület felelős állami, kultúrpolitikai és szakmai gazdájává kell tenni”.
A könnyűzene nagy társadalmi befolyásával a pártállam tökéletesen tisztában volt, ráadásul a nyugati befolyás erősödő mértéke is bosszanthatta a hatalom képviselőit:
A könnyű műfajban – elsősorban a táncdalok terén – ma nagy részben a nyugati ízlés dominál. Néhány évvel ezelőtt voltak ugyan gyenge kísérletek valamiféle jobb művek alkotására, azonban ez ma már teljesen megszűnt. Táncdalaink szövege és sok tekintetben »fülbemászó« dallama komoly akadályokat gördít ifjúságunk erkölcsi nevelésében is.
Az OSZK hatalmának erősítését azért is fontosnak tartotta a párt szakszerve, mert
Az állami és szövetkezeti vendéglátóiparban, kultúrházakban és tánciskolákban működő népi és tánczenészek, énekesek az egyedüli réteg az országban, mely az államosítás óta gazda nélkül van. Minden más dolgozó réteggel szemben munkaviszonyuk rendezetlen, alapvető szociális kérdéseik (társadalombiztosítás, szabadságolás, stb.) megoldatlanok. Kultúrpolitikai irányításuk egyenlő a semmivel.
Az OSZK feladata lett a mintegy 10-11 ezer nem vagy alig foglalkoztatott zenész működési engedélyének bevonása, amit korábban a Népművelési Minisztériumtól kaptak. A szigorítás jegyében Zoránnak sem adott első alkalommal 1962-ben az OSZK működési engedélyt gitárra, de a Metró Klub népszerűségére való tekintettel az ifjú zenész rövidesen mégis megkapta a hőn áhított dokumentumot.
A másik fő feladatának a párt TKO azt tartotta, hogy ideológiailag képezzék át a könnyűzenészeket, mert állításuk szerint körükben különösen elterjedt volt a nacionalizmus, a kozmopolitizmus és az anyagiasság. Tény és való, hogy egyrészt a zenélést pénzért végezték, de ezt dőreség volt a szemükre hányni, másrészt viszont rengeteg anyagi áldozattal, befektetendő pénzzel járt a zenészek részéről a működésük beindítása és fenntartása. A kozmopolitizmus pedig abban merülhetett ki, hogy a nyugati zeneszámokat megtanulták és nyilvános helyeken előadták. A TKO abban látta a legnagyobb bajt, hogy a vendégek igényeinek kiszolgálása miatt elsikkadtak a párt művelődéspolitikai elvei. Ezzel mintegy szinkronban a Magyar Zeneművészek Szövetségének választmánya 1961. június 13-án megállapította, hogy a könnyűzenében rá kellett volna térni a koncepciózusabb, tervszerűbb munkára, ami ebben az esetben a mind nagyobb ellenőrzést jelentette, s ezt a gondolatukat megosztották a TKO-val is 1961. június 28-án. A Magyar Zeneművészek Szövetsége vezetőségének többsége ellenezte a sanzonok kottakiadását, és szorgalmazták az általuk tehetségesnek mondott fiatal zeneszerzők felkarolását „ízléses, nívós könnyűzene” komponálására. Nem sokat váratott magára ez az óhaj, rövidesen zöld jelzést kapott először a Ki mit tud?, majd a Táncdalfesztiválok sorozata, amelyeken a kultúrpolitika által kedvesnek tartott szerzők onthatták magukból a különböző színvonalú slágereket.
Azzal viszont nem számoltak, hogy a beatgeneráció zenészei – Illés, Metro, Omega és még jó néhányan – is megjelennek ezeken a vetélkedőkön, és előre nem látott „felfordulást” okoznak
– de ez már egy másik történet.
Borítókép: Zoránnak (középen) sem adott első alkalommal, 1962-ben az OSZK működési engedélyt gitárra (Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán)
