Az ORI-t persze évről évre ellenőrizte a felettes szervként működő mindenkori kulturális tárca, és a kezdeti nehézségek után kedvező kép alakult ki a későbbiekben a munkájukról. 1967-es tevékenységükről megállapították, hogy kevesebb koncertet rendeztek, mint 1966-ban, ennek ellenére majdnem kétszer annyi bevételre tettek szert, mint az előző években. Ez annak volt köszönhető, hogy a Táncdalfesztiválon befutott vagy éppen ott jól szereplő énekesek – Kovács Kati, Toldy Mária, Zalatnay Sarolta, Koós János, Tárkányi Tamara és az Illés jutott fel a dobogóra –, kiegészülve más, korábbi jól bevált produkcióval, mágnesként vonzották a közönséget, a Halló, itt Balaton! című ORI-műsor pedig jól kihasználta ezt a helyzetet, és nemcsak a magyar tenger partját szántották végig velük, hanem messzebbre is elmerészkedtek, például Hévízre, Nagykanizsára vagy Pécsre.
Az énekesek, zenészek fürödtek az emberek szeretetében és csodálatában, az ORI pedig a felfokozott érdeklődést szó szerint aprópénzre váltotta, amiből persze az előadóművészeknek vajmi kevés jutott, lévén, hogy állandó ORI-gázsikért játszottak, fizetségüket egyáltalán nem befolyásolta, hogy hányan vannak a nézőtéren, a gigaprofitot pedig a pártállam tette zsebre a kulturális alap segítségével.
Ezt az igazságtalanságot szokták emlegetni annak kiindulópontjaként is, hogy hiába kereshettek volna extra jól a könnyűzenészek, ez egyrészt nem volt megengedett nekik, így nem is sikerült, másrészt ezekből az alacsony és rendszertelenül folyósított összegekből vonták a nyugdíjjárulékukat is, ami értelemszerűen alacsony jelenlegi nyugdíjat jelent. De ez 1967-ben még senkit nem érdekelt, ideértve a sztárokat is, ők annak örültek, hogy futott velük a szekér.
Az ORI Művelődésügyi Minisztérium általi megdicséréséhez azonban nem lett volna elegendő a profittermelés, ahhoz az állampárthoz és ideológiájához való hűség is kellett. Az 1967-es revízió pedig ezen a téren is mindent rendben talált, kiemelte a monopolcég szocialista embereszményhez való pozitív hozzáállását: