Az ORI-t persze évről évre ellenőrizte a felettes szervként működő mindenkori kulturális tárca, és a kezdeti nehézségek után kedvező kép alakult ki a későbbiekben a munkájukról. 1967-es tevékenységükről megállapították, hogy kevesebb koncertet rendeztek, mint 1966-ban, ennek ellenére majdnem kétszer annyi bevételre tettek szert, mint az előző években. Ez annak volt köszönhető, hogy a Táncdalfesztiválon befutott vagy éppen ott jól szereplő énekesek – Kovács Kati, Toldy Mária, Zalatnay Sarolta, Koós János, Tárkányi Tamara és az Illés jutott fel a dobogóra –, kiegészülve más, korábbi jól bevált produkcióval, mágnesként vonzották a közönséget, a Halló, itt Balaton! című ORI-műsor pedig jól kihasználta ezt a helyzetet, és nemcsak a magyar tenger partját szántották végig velük, hanem messzebbre is elmerészkedtek, például Hévízre, Nagykanizsára vagy Pécsre.
Az énekesek, zenészek fürödtek az emberek szeretetében és csodálatában, az ORI pedig a felfokozott érdeklődést szó szerint aprópénzre váltotta, amiből persze az előadóművészeknek vajmi kevés jutott, lévén, hogy állandó ORI-gázsikért játszottak, fizetségüket egyáltalán nem befolyásolta, hogy hányan vannak a nézőtéren, a gigaprofitot pedig a pártállam tette zsebre a kulturális alap segítségével.
Ezt az igazságtalanságot szokták emlegetni annak kiindulópontjaként is, hogy hiába kereshettek volna extra jól a könnyűzenészek, ez egyrészt nem volt megengedett nekik, így nem is sikerült, másrészt ezekből az alacsony és rendszertelenül folyósított összegekből vonták a nyugdíjjárulékukat is, ami értelemszerűen alacsony jelenlegi nyugdíjat jelent. De ez 1967-ben még senkit nem érdekelt, ideértve a sztárokat is, ők annak örültek, hogy futott velük a szekér.
Az ORI Művelődésügyi Minisztérium általi megdicséréséhez azonban nem lett volna elegendő a profittermelés, ahhoz az állampárthoz és ideológiájához való hűség is kellett. Az 1967-es revízió pedig ezen a téren is mindent rendben talált, kiemelte a monopolcég szocialista embereszményhez való pozitív hozzáállását:
Az intézmény nagy súlyt helyez a műsorok kulturált körülmények közt történő lebonyolítására, a fellépő művészek fegyelmezett magatartására.
A dicsérethalmazt még úgy is bezsebelhették, hogy munkájukba becsúszott egy kis gikszer:, az ORI-ról szóló minisztériumi jelentés ugyanis megjegyezte, hogy az Illés zenekart az előző évi plakátjaikkal reklámozták 1967-ben, ami sokszor félreértésekre adott okot, de az is előfordult, hogy más zenekar lépett fel, mint amit beharangoztak. Ezeken a kellemetlenségeken az ORI úgy szándékozott felülemelkedni, hogy a koncertekkel kapcsolatos panaszokra külön ellenőrzési osztályt állított fel saját embereiből 1969 márciusában, melynek segítségével szúrópróbaszerűen ellenőrizték saját turnéikat. A panaszok orvoslásáról adtak tájékoztatást a megyei tanácsok művelődési osztályainak, amelyek ezek után értesíthették az ORI-t műsorigényeikről, azaz levonhatták a konzekvenciát, ha valamelyik művésszel problémák adódtak, akkor nem kellett kérniük a műsorukat.
A házon belüli kontroll kissé érthetetlen módon nagy szórást mutatott az ORI-ban. Volt olyan szervezőjük, akit szinte havonta ellenőriztek, míg másokat alig, ami nem vezethetett túl jó hangulathoz házon belül – állapította meg a későbbi revízió. Az ORI azonban váltig állította, hogy az új gazdasági mechanizmusból – ami országos szinten inkább átfogó megoldásokról, módszertani változtatásokról szólt – fakadó esetleges kiskapuk ellenőrzését ajánlatosnak tartja.
Az ORI végül nemcsak alkalmazottjait, hanem a saját rendezésű műsorait is jól bevált protokollja szerint előzetesen ellenőrizte, viszont a haknikkal – kapacitásuk elégtelensége miatt – nem tudott így eljárni. Így fordulhatott elő, hogy a revízió szerint ízléstelenül személyeskedő műsorok is bekerültek a programok közé, amiket viszont már nem az ORI szervezett, csak az engedélyeket adta ki rájuk. Az ellenőri jelentések elkészülte után a Művelődésügyi Minisztérium zene- és táncművészeti főosztályának vezetője általában intézkedést és felvilágosítást kért az ORI igazgatójától az egyes esetekre vonatkozóan. Így Barna Andrásné kérte 1966. június 17-én, hogy a Gr. Rockers zenekarral való tárgyalások kudarcáról, annak körülményeiről számoljanak be. Ezenkívül több anyagi természetű ügyet kellett tisztázniuk a művészek szállásköltségeivel, a szabálytalan többletgázsikkal és az üzletszerző magatartással kapcsolatban. A gyors válaszból (1966. július 8.) – amit Barna Andrásné levélben köszönt meg – kiderült, hogy az ORI 1966 őszétől szakmai bemutató kötelezettségéhez kötötte az engedélyezéseket. A könnyűzenei koncertekről szólva azt jelentették a minisztériumnak, hogy bizonyos spontaneitás ezen a területen mindig is lesz, így erre a tervgazdálkodás szabályait nemigen lehetett alkalmazni, viszont a bevétel érdekében néha bele kellett menni „kétes kimenetelű ügyletekbe”. Az ilyen jellegű ügyeket érintve az új gazdasági mechanizmus tárgyában a tárca főosztályvezetője megbeszélésre hívta be a kulturális intézmények vezetőit. Ekkor kiderült, hogy kormányzat nem akarta teljesen elválasztani a a könnyűzenét a komolyzenétől, ezért elvileg az Országos Filharmóniával együtt kellett volna kidolgozniuk a tervüket a gazdálkodásra vonatkozóan. Ennek volt is némi előzménye, mert a Filharmónia jutalékért már korábban is segített szervezni koncerteket az ORI-nak, amit Keszler Pál ORI-igazgató eredményesnek nevezett, állítása szerint ugyanis ennél olcsóbban nem tudták volna országosan kiterjeszteni koncertjeiket. A közös terv elkészítésének határidejét 1966. szeptember 1-jében állapította meg Barna Andrásné, és bár eddig nem kerültek elő iratok az ORI és a Filharmónia közös gazdálkodásáról, Keszler Pál közlése a Filharmónia hatékony segítségéről valószínűleg jól tükrözte a valóságot.
Borítókép: A Metró együttes tagjai, Sztevanovity Zorán, Sztevanovity Dusán, Bokány Ferenc, valamint Toldy Mária énekesnő (Fotó: Fortepan/Hunyady József )
