Mary Ellen Mark fotói szembesítenek azzal, amit nem szeretünk látni

Mary Ellen Mark fényképei nem engedik, hogy kényelmes távolságba húzódjunk. A fotóriporter kamerája olyan életeket örökített meg, amelyekről a társadalom többnyire elfordítja a tekintetét: kiszolgáltatott nőket, utcagyerekeket, cirkuszi vándorokat, széteső családokat. A Mai Manó Házban megtekinthető Női sorsok című kiállítás nemcsak felidézi életművének ikonikus darabjait, hanem arra is késztet, hogy újraértelmezzük, mit jelent ma az empátia.

A Női sorsok című tárlat egy részlete Fotó: Ladóczki Balázs

Mary Ellen Mark fotográfiáit szemlélve nem pusztán képekkel, hanem sorsokkal találkozunk. A Mai Manó Házban bemutatott válogatás, amelyet a fotográfus még a 2000-es évek elején, archívumának rendezésekor állított össze, olyan életművet tár elénk, amely tudatosan fordult a társadalom perifériájára szorultak felé. A Női sorsok című tárlat rávilágít, hogy Mark soha nem a szenzációt kereste, hanem az emberséget azokban a helyzetekben, ahol az már eltűnőben volt.

Mary Ellen Mark a társadalom peremén élők történeteit hozza közel kamerájával Fotó: Ladóczki Balázs

Mary Ellen Mark fotográfiáin a tekintetek beszélnek

Pályája kezdetétől, 1964-től úgy tekintett a fotográfiára, mint az empátia gyakorlásának egyik legerőteljesebb formájára. Munkái jóval megelőzték a társadalmi párbeszédek – így a #metoo – felerősödését. Ő már akkor a bántalmazott, kiszolgáltatott, elesett és gyakran elfeledett női sorsok felé fordult, amikor a közbeszéd még szemérmesen hallgatott róluk. 

Egész életművét annak szentelte, hogy a fotográfia és a film eszközeivel feltárja mások sorsának alakulását, megörökítse emberségüket, azokat a pillanatokat, amelyeket mások talán elrejtenének.

A hetvenes években az Oregoni Állami Kórház 81-es kórtermében kezelt női páciensekről készített megrázó fekete-fehér sorozatot. Ezek nem csupán dokumentációk, hanem bensőséges, szinte családi közelségű tekintetek sora, amelyeknek ereje ma is elementáris. A tárlat ezekre az ikonikus anyagokra visszacsatolva mutatja meg Mark lényeglátását, aki hasonló érzékenységgel fordult a világ más témái felé is. Kétszer utazott Kalkuttába, hogy Teréz anya misszióit fényképezze, először 1980-ban, a Life magazin felkérésére. A városba érkezve személyesen kérte a rend engedélyét, és egy rövid, kézzel írt üzenetnek köszönhetően szabadon mozoghatott a missziós házakban.

A haldoklók otthonában készült felvételei egyszerre hordozzák a szolgálat csendes erejét és a humánum törékenységét.

Az egyik fotográfián Teréz anya egy haldokló férfit etet, mozdulatai egyszerűek, mégis tiszteletet parancsolók. Mark számára ezek a jelenetek nem a vallás pátoszát, hanem az együttérzés konkrét, fizikai valóságát jelentették.

Amerikába visszatérve újabb, sokszor kegyetlen valóságokkal szembesült. Kentucky államban, Harlan megyében a Ms. Magazine számára készített riportot az Appalache-hegység asszonyairól. Egy útszéli boltnál találkozott azzal a különös házaspárral, akik mintha a Farm Security Administration (Mezőgazdaság-védelmi Hivatal) által létrehozott program híres fotóiról léptek volna elő. A groteszk felvételen a férfi büszkén pózol a puskájával, a feleség mellette áll, a fegyver csöve így közvetlenül a nő fejére irányul.

Nehéz sorsok tárulnak fel Mary Ellen Mark fényképein Fotó: Ladóczki Balázs

A Falkland Road: Prostitutes of Bombay című album képei ezzel párhuzamosan a társadalmi láthatatlanság másik arcát mutatják: a mumbai vöröslámpás negyed hömpölygő színeit, szűk tereit, és a nők tekintetében megbúvó kérdéseket, amelyeket soha nem tettek fel nekik. 

A Tiny és barátai története pedig több évtizedet átível: a tizenéves utcagyerekből felnőtt nő lett, akinek Mark újra és újra visszatérő kísérője volt. Ritka bizalmi kapcsolat bontakozik ki a képekből, amelyben a fotográfus többé nem kívülálló, hanem az életút tanúja.

A kiállítás egyik legdrámaibb egysége a Damm család történetét mutatja be. Mark először 1987-ben, majd évekkel később tért vissza hozzájuk. Fényképei a remény foszlányait, az elkeseredés mélységeit és a gyerekek arcán megmutatkozó kiszolgáltatottságot egyszerre közvetítik. A hajléktalan lét mindennapjainak valóságát látjuk: egyetlen moteléjszaka átmeneti boldogságát, majd a visszasüllyedést a szükséglakások, rongyos autók, elhagyott házak világába. Mark mindvégig tisztelettel őrzi meg jelenléte határát.

Ezt a hozzáállást foglalja össze a falon olvasható idézet:

Fontosnak tartom, hogy nyíltan és őszintén beszéljünk azokkal, akiket fényképezünk, hogy tudják, miért tesszük és pontosan mit is csinálunk. Hiszen végső soron a lelkük egy darabját visszük magunkkal.

A fotográfus nemcsak látni akarja a másik életét, hanem megérteni is.

Életművében vissza-visszatér a csodálkozás és a fantázia motívuma. Az indiai cirkusz világába először 1969-ben szeretett bele, amikor Bombayben látott egy előadást. Egy hatalmas víziló rózsaszín tüllszoknyában járta körbe a porondot – ez a látvány Mark számára a valóság és a mese határán mozgó képi világ metaforájává vált. Később, 1989–90-ben hat hónapot töltött Indiában, hogy tizennyolc különböző cirkusz életét dokumentálja. Nem a mutatványok, hanem a próbák, a várakozások, a fáradtság és a röpke örömök érdekelték. Az Indian Circus sorozat a világ egyik legérzékenyebb cirkuszi dokumentuma lett, ahol az emberi méltóság és a vándorlét egyszerre jelenik meg. A téma később Mexikóban is visszatért, ahol újabb társulatokat örökített meg hasonlóan empatikus nézőpontból.

Mary Ellen Mark életműve manapság, a vizuális telítettség korában azért is megkerülhetetlen, mert fényképei valódi súllyal bírnak: egyszerre megrázóak, gyönyörűek és felemelőek.

A január 11-ig látogatható tárlatot azoknak ajánljuk, akik nem félnek szembenézni a társadalom mélyrétegeivel és szeretnék megérteni a másik ember történetét, bármilyen távolinak is tűnik az a sajátjuktól.