Először is szögezzük le: Bartók Béla zenéje annyira erős és eleven, hogy szinte el sem hisszük: száztizenöt évvel ezelőtt keletkezett A kékszakállú herceg vára. Mintha azóta semmi nem történt volna a komolyzenében, vagy mintha Bartók valahogy átnyúlt volna az évszázad fölött, és éppen a mának szóló operát komponált. Ha így érezzük, nem járunk messze a megfejtéstől. Kodály így fejti meg a titkot: „Zenei egyéniségét az ősprimitívségének a legfejlettebb kultúrával való egészen egyéni összeforrása teszi különállóvá. Igazi értéke az, amit az ős-zenéből megőrzött: az érzésnek minden formulától mentes, sémáktól meg nem szorított s ezért roppant intenzitású kifejezése, a lélek szabad közvetlen beszéde.”
Ehhez az örök érvényű „ős-zenéhez” kapcsolódik Balázs Béla ugyancsak meghökkentő szövegkönyve. Már a száz évvel ezelőtti kritika is felfedezte, milyen különös librettót írt Balázs. A szövegkönyvre ugyanis a késői operairodalom nem sok gondot fordított. Az operamese sokszor csak amolyan indoklás a zene mellett, mögött. Balázs Béla története azonban önmagában is felforgató erejű. Emberi mélységeket megrajzoló, hiteles irodalmi mű. Beleillik Balázs lélektani írásainak sorába, és persze beleillik a századelő lélekvizsgáló, lélekkutató igyekezetébe. Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy a szerző kiváló ízléssel és ritkán élvezhető szépírói bölcsességgel kerüli az aktualizáló pszichológiai elemzéseket, nem hivatkozik, nem mutogat sem freudi, sem jungi, sem semmiféle akkoriban divatos lélektanra. És ez a decens távolságtartás a tudományoskodó trendektől igazi mélységet ad a műnek, hasonlóan Bartók időtlen zenéjéhez.
Az eredeti történetet úgy fejti meg a szakirodalom, hogy a férfilélekben rejtőző titkokat járja körül a darab, a férfi és a nő egymásra találásának – vagy inkább egymásra nem találásának – lehetőségeit mérlegeli. A másik megismerésének lehetetlenségét kutatja, az idegenség feloldhatatlanságának fájdalmát ábrázolja. De ha meggondoljuk, hogy a Kékszakállú herceg vándormeséje mögött egy valódi sorozatgyilkos valódi története áll, akkor a
Kékszakállú sorsszerű magányában sem személyes tragédiát láthatunk, inkább okos figyelmeztetést: ne nyitogasd a lélek ajtóit! Nem tudhatod, mit találsz.
A Miskolci Nemzeti Színház Szabó Máté rendezésében az eredeti történet rémdrámai jellegét ragadja meg. A klasszikus szövegkönyvi előírástól eltérően nem „hatalmas, kerek, gótikus csarnok” a játéktér, hanem kórterem. Nyilván valamiféle őrültekháza. Judit (Miskolcon két szereposztással megy a darab. Juditot Hercenik Anna és Kálnay Zsófia alakítja) sem ajtókat nyitogat, ahogy az eredeti műben áll, hanem kórleírást olvas, és mi, nézők úgy érezhetjük, mintha a Kékszakáll (Cser Krisztián, illetve Bakonyi Marcell) pszichiátriai kórképe elevenedne meg az előadás során.
A két szereplő párbeszédei – vagy inkább párhuzamos monológjai – ebben a közegben különös hangsúlyt kapnak: nemcsak a múltját nem értheti egyik a másiknak, de szavait sem foghatja föl. S így az újszerű rendezésnek köszönhetően szinte végtelen súllyal nehezedik a nézőre Balázs és Bartók összes kérdése:
Vajon megismerheti-e egymást két ember? Vajon milyen mélyen szabad elmerülnünk a másik múltjában? Vajon nem rejt-e halálos veszélyt a másik lelkének feltárása? Vajon szabad-e ilyen áron is az együttlétet választani? Vajon nem zuhanunk-e végzetes csapdába, ha szeretni merünk?
Elmagányosodott kor, atomizálódott társadalom, sérülékeny integritású, intimitásvesztett ember kérdései. Mondom, száz éve aktuális darab.
