A képzőművészetben is tehetséges volt, s a főiskola kapujában mégis a népzene és néptánc iránt érzett szenvedélye vált hivatássá. Édesapja gyanakvással és idegenkedve fogadta pályáját, nem úgy, mint ma már kilencvenéves édesanyja, aki Kodály tanítványa volt – árulta el a Magyar Művészeti Akadémia interjújában Sebestyén Márta.

– Jelentős ez az év pályafutása szempontjából, ötven éve kapta a Népművészet Ifjú Mestere címet, huszonöt éve ismerték el Kossuth-díjjal a munkásságát.
– Magam is elcsodálkoztam, mikor rájöttem, hogy ennyire elröppent! Ötven éve a Sebő Együttes táncházába, Halmos Béla és Sebő Feri szárnyai alá kerültem a Kassák Klubba. Nagyon élénken él bennem ez az egész korszak. Ide emblematikus irodalmi és történelmi személyiségek is jártak, ugyanis nagyon komoly szellemi műhely volt. Féja Géza, Illyés Gyula felesége, Nagy László, Szécsi Margit, Orbán Ottó, tehát költők, történészek beszéltek, meséltek, és a minden rendű és rangú jelen lévő ifjúság értékes estéken vett részt, mint egy szabadegyetemen. ’74 nyarán, még gimnazistaként kaptam a Népművészet Ifjú Mestere címet. Úgy esett, hogy foghúzás után mentem el a versenyre, el lehet képzelni, hogy ennek megfelelően szomorú dalokat énekeltem. De a zsűri értékelte a balladáimat. Ugyanazon a nyáron egy operában is felléptem a Margitszigeten mint gyerekkórustag. Az egész nyaramat betöltötte ez az élmény, és párhuzamosan a Népművészet Ifjú Mesterére való készülés, a Halmos Bélától kapott szalagok éjjel-nappali hallgatása. Mondta is egyszer Béla, viccesen panaszkodva (egy házban laktunk, oda nősült, az ablakaink ugyanarra az udvarra néztek, én meg órákig hallgattam Lajtha László széki gyűjtését): „Alig tudtam aludni. Valami marha egész éjjel bőgette a magnót. Szerencséjére nagyon jó zenét hallgatott. Nem tudod, ki volt az?”
Abban az időszakban a legnagyobb Beatles- és Rolling Stones-láz volt, hazai részről meg Illés és Omega, ami nyilván engem is érintett, mégis beszippantott a népzene világa.
Szomjasan kerestem mindenféle forrást, de hol voltak akkor még olyan lehetőségeink, mint most, amikor minden digitalizálva van, és egy kattintással hozzájuthat bárki kétszázezer felvételhez a Zenetudományi Intézetből. Nekünk maradt a személyes gyűjtőutak varázsa és annak minden nehézsége. Az, hogy fogjuk a gumicsizmát, és elmegyünk Erdélybe. Milyen jó, hogy megtettük! Az ilyen élményeket a mostani fiatalok nem ismerhetik, mert az igazi régi mesterek már elmentek, akik akkor nekünk énekeltek, táncoltak. Jó esetben persze továbbadódott a dolog, de az élmények már nem ugyanazok. Szerencsések vagyunk, hogy részünk lehetett benne!