A Bartl József-kiállítást reprezentatív, 208 oldalas, kétnyelvű katalógus kíséri, amely az első igazán átfogó kiadvány a művész munkásságáról. Tanulmányokkal, részletes életrajzi adatokkal és több mint száz, gondosan válogatott reprodukcióval tekinti át a teljes életművet.
Bartl József művészete
Bartl József festőművész (1932–2013) a hatvanas-hetvenes években megújuló magyarországi absztrakt képzőművészet egyik jelentős alakja.
Művészi identitását két helyszín és a hozzájuk kapcsolódó kulturális közeg határozta meg: Soroksár és Szentendre. Soroksáron született, német nemzetiségi családban, és a sváb kultúra egész életében lényegi azonosulási pont maradt számára. Miután 1972-ben műtermet kapott a szentendrei Régi Művésztelepen, művészi látásmódja radikálisan átformálódott, és néhány éven belül végérvényesen kialakult az archaikus-népművészeti motívumokat festői jelekké transzponáló művészi formavilága.
Szentendre építészeti és festészeti hagyományai a lokális motívumkincs egyre mélyülő értelmezési lehetőségeire inspirálták, és a művésztelepen olyan intellektuális környezetbe került, amely egyéni hangja megtalálására ösztökélte. 1976-tól készült műveinek főszereplőivé a többrétegű jelentéssel felruházott motívumok váltak, és ez a szimbolikus, „képírásszerű” kifejezésmód az 1981-től jelentkező „rácsozatos” képein meg inkább meghatározóvá vált.
Bár pályája jelentős részére rányomta bélyegét a korszak keretek közé szorított világa, jellegzetes, néhány alapmotívumra (szív, tulipán, kereszt, fejfa, hullám, bábu, ék, kör) épülő művészetében mégsem játszott központi szerepet a politikai állásfoglalás kérdése. Sokkal inkább saját belső világának feltérképezésére összpontosított és olyan művészi kifejezésmódokat keresett, amelyekben otthonra talált.
Életműve abban a szellemi közegben gyökerezett, amely meghatározta a hatvanas években induló művészgeneráció látásmódját, különösen Keserü Ilona, illetve Bak Imre, Deim Pál, Nádler István és a Zuglói Kör egyéb művészei tekintetében
A klasszikus avantgárd mesterek (Braque, Klee, Matisse, Picasso) művészetéből levont tanulságok mellett elsősorban a harmincas-negyvenes évek progresszív hazai törekvései inspirálták, így munkássága szervesen illeszkedik abba a Korniss Dezső és Vajda Lajos, illetve tágabb értelemben az európai iskola által képviselt hagyományba, amely kijelölte a háború utáni művészet magyarországi történetének irányait.
