A világelső festőnő a kommunistabarát Picassót is a földbe döngölte

Az 1900-as évek elején fénykorát élő Tamara Lempicka lengyel festőnő egy született ikon, az életéről írt regény az Én, Tamara pedig letehetetlen olvasmány. Aki szeretne egy, a világ tetejére jutott erős, istenfélő, de többször megbotló festőzseni életéről, művészetéről és világlátásáról olvasni, annak kötelező olvasmány Grzegorz Musial könyve. Kiváltképp, hogy egy karakán antikommunista művész képe mutatkozik meg előttünk.

Önarckép zöld Bugattiban, 1925 Forrás: a Lengyel Külügyminisztérium és a Tamara de Lempicka Estate kiállításának anyagából

Ádám és Éva; 1931 (Forrás: a Lengyel Külügyminisztérium és a Tamara Lempicka Estate kiállításának anyagából)

Tamara Lempicka a Fiumét elrabló Gabriele D’Annunziót is megbüntette

Lempicka élete valódi hullámvasút. A hívő, nemesi családból származó fiatal lengyel művésznőt sárba tapossák a kommunisták, előlük menekülve jut el abba a Párizsba, amit azonban teljesen felforgattak a baloldali eszmék. Mint írja: 

Ebben az áporodott ketrecben, mint egy boszorkány retortájában, erjed buzogva az a tinktúra, amelyet az emberiségnek akartak adagolni ezek a felforgatók; újabb nemzedéknyi hibát, álmot, öngyilkosságot és kétségbeesést. Ezt mondták a kokain hatása alatt csillogó szemek, a létmódjuk, amelyben szorongás keveredett agresszióval.

Mindezek ellenére az olykor ellenséges közegben is sikerült talpon maradnia.

A regény természetesen nem csak politikáról és művészetről szól, van benne szerelem, vágy és szenvedés, sok-sok helytállás, életbölcsességek és vicces történetek. Lapról lapra haladva egyre jobban megkedveljük hősnőnket, olyanná válik, mint egy nagyon sokat látott és tapasztalt kedves rokon, akinek isszuk minden szavát. Olykor úgy érezhetjük, a végletekig lecsupaszítja előttünk a lelkét, érezzük keze remegését, és könnyek gyűlnek a mi szemünkbe is. Még azt is elnézzük neki, hogy Párizsban élte a bohémok léha életét, miközben egyengette karrierjét. 

Lehet-e haragudni valakire, aki olyanokat tesz helyre végtelen igazságérzetében, mint Pablo Picasso, Marlene Dietrich, Jean Cocteau, André Breton vagy éppen Gabriele D’Annunzio (a magyar Fiumét elrabló megalomán olasz költőt Lempicka egyszerűen ágyékon rúgta).

Ira P. portréja, 1930 (Forrás: a Lengyel Külügyminisztérium és a Tamara Lempicka Estate kiállításának anyagából)

Az elhivatott művésznőnek sok öröm és még több bánat jutott osztályrészéül. Olykor úgy tűnik, Istennek is hátat fordít. Életének végéhez közeledve azonban számot vetett tetteivel:

Én pedig még mindig nem tudom, hogy a tehetségem, az egész életem – Isten birodalma volt? Vagy a sátáné? Ez az a kérdés, amit annak idején Párizsban – nem pont ezekkel a szavakkal – dühösen nekem szegezett a húgom, Adrienne. És a mai napig ezzel birkózom – mert nélküled, Uram, nem tudok választ adni rá. Hozzád pedig, Uram – nem jutok el. Legalább azt vedd figyelembe, hogy megkérdeztem.

Tamara Lempicka; fotó: Madame d’Ora, 1929 körül (Forrás: a Lengyel Külügyminisztérium és a Tamara Lempicka Estate kiállításának anyagából)

Tamara Lempicka rettegett a középszerűségtől, egész életében azért küzdött, hogy kiemelkedőt alkosson, reményei szerint Isten segítségével. Úgy gondolta, hogy legyen valami csodálatosan jó, vagy csodálatosan rossz, 

de legyen csodálatos. Vagy rettenetes. De soha, soha az életben ne legyen a mind közül legvisszataszítóbb: »a középosztály jó ízlése!«.

Élete és halála (kérésére a mexikói El Popo vulkánba szórták hamvait), sőt a róla írt kötet elkerülte a középszerűség átkát, rossz se lett, inkább magával ragadó és letehetetlen. Azt mondják, aki egyszer látta Párizst, az nem felejti. Ilyen ez a kötet is: zsigerekig hatol, és eléri, hogy soha ne feledjük.

(Grzegorz Musiał: Én, Tamara. Prae Kiadó, 2024. 572 oldal. Ár: 4990 Ft)