Kukucs, hol vagyok én? – kiáltott fel a híres kultrendező, majd gyorsan elbújt a fürkésző szemeink elől

Pedro Almodóvar új filmjében egy félkész történet születését figyelhetjük végig, miközben a fikció és a valóság rétegei egymásba csúsznak. A Keserű karácsonyt nem fogjuk a spanyol mester legfontosabb filmjei között emlegetni, de önreflexív játékossága, öniróniája és az Almodóvarra jellemző képi gazdagság miatt mégis érdemes vele eltölteni két órát. Egy nagy rendező gondolkodását figyelni még akkor is izgalmas, amikor éppen azon töpreng, maradt-e még egyáltalán története.

Pedro Almodóvar: Keserű karácsony Forrás:TMDb

Itt valami dráma lesz, ha máshonnan nem is, Alberto Iglesias nyomatékos filmzenéjéből ez mindig kiderül. Forrás: TMDb

Szerencsére a filmet nem csupán az intellektuális játék tartja életben, mert ott vannak a rendező védjegyei: a vibráló lakásbelsők, a merész színek, a fekete vulkáni homokkal borított lanzarotei tengerpart, amely már puszta jelenlétével képes feloldani a sok önvizsgálat papírízét. 

Ahogy mindig, most is csodálatos nézni Almodóvar világát, még akkor is, amikor a szereplők már szappanoperába hajló módon túltárgyalják önmagukat.

A sorok között mégis akad egy nagyon is eredeti és őszinte gondolat: a művészek hajlamosak saját fájdalmukat a világ közepének tekinteni, miközben mellettük ott állnak azok az emberek, akik egészen más terheket cipelnek. Szegény elhanyagolt Bonifacio például, aki nap mint nap autóroncsokból vág ki embereket, mielőtt este színpadra állna levetkőzni, mégis láthatatlanná válik A Nagy Művész mögött. A Keserű karácsony olyan, mint egy forgatókönyv, amelyet hőse újra meg újra átír: szereplők tűnnek el, hangsúlyok tolódnak el, a végszó pedig még mindig ceruzával van feljegyezve.