Ingridhez is bekopog a halál, csak épp nem úgy, ahogy számított volna rá, ezért is lepi meg régi barátnőjének, Marthának (Tilda Swinton) a kérése, aki gyógyíthatatlan betegséggel küzd. A korábban haditudósítóként dolgozó (tehát rengeteg halált látott) nő arra kéri Ingridet, hogy legyen ott vele a szomszéd szobában, amikor beveszi a dark weben beszerzett pirulát, ami véget vethetne a szenvedéseinek. A nem mindennapi kérés komoly kérdések elé állítja mindkettejüket, s velük a nézőt is: vajon hatalmunkban áll-e eldönteni, hogy rácsapjuk-e az ajtót a halálra, amikor megáll az ajtónk előtt, vagy épp önként rohanunk ajtót nyitni?
A szomszéd szoba talán minden korábbi Almodóvar-filmnél politikusabb, mivel karaktereit a liberális amerikai felső középosztályból kölcsönzi, és az eutanázia mellett olyan témák kerülnek elő a szereplők közötti beszélgetésekben, mint a felelős gyermekvállalás, a homoszexualitás, a Covid, a munkahelyi abúzus vagy a globális ökokatasztrófa. Ezek a jelenkori politikai közbeszédet átható témák, de Almodóvar sokkal érzékenyebb alkotó annál, semhogy közönséges programfilmeket készítsen.
A rendező hőseit nem az emeli piedesztálra, hogy milyenek, hanem a küzdelem, amit a milyenségük okoz. A kín és a szenvedés. Sosem állítja, hogy transzvesztitának vagy melegnek lenni jó, hanem életszagúan, emberközelien ábrázolja ezeket a kihívásokat, így – bár látszólag tálcán kínálja annak a lehetőségét, hogy az LMBTQ- vagy a feminista diskurzus a zászlajára tűzze – a politika valójában egyáltalán nem tud mit kezdeni az ő egyedi látásmódjával.
Almodóvarnak és az ő hőseinek a nagysága a hétköznapiságukban áll, mintha elfogadná, hogy a világ teljesen megőrült. És bizonyosan meg is őrült, a világ mindig is olyan kaotikus, sokszínű és izgalmas hely volt, mint a nyárspolgárt megbotránkoztató görög mítoszok világa, ahol káoszból rend teremtődik, hogy végül a tudományos entrópia törvénye szerint minden visszahulljon abba, amiből keletkezett. A keresztény terminológia szerint porból lettünk s porrá leszünk.
