De miként az ördög fellázadt a Teremtő ellen, s a jóból megszületett a rossz, úgy a humanista gondolkodás sem tud mit kezdeni a halál gondolatával. A tüzes természetű Antonio Banderas vagy Penélope Cruz helyett ezúttal Julianne Moore, Tilda Swinton és John Turturro sokkal enerváltabb, halálszagú karakterei töltik be a vásznat, akiknek a neurózisa már teljesen hétköznapi. Nem élik az életet, hanem moralizálnak, Faulknert és Hemingwayt idézgetik. Gondoljunk is bármit a felvetett témákról, Almodóvart továbbra is az emberi lélek legmélyebb bugyrai foglalkoztatják, azok a rétegek, ahol minden ember összekapcsolódik, ahol nincsenek értékítéletek és vélemények, csak a nyers valóság.
Almodóvar nem vallásos, még csak nem is mitikus rendező, ám mégsem nehéz ezek között meglelni azokat a törvényszerűségeket, amiket konzervatívként magunknak vallunk.
A szomszéd szoba hétköznapi mágiáját a történetszövés is vastagon húzza alá. Miközben a rendezőre jellemző színes világ még a legegyszerűbb jeleneteket is izgalmassá teszi (hiába áll a film párbeszédek sorozatból, ízig-vérig moziba illő minden képkockája, nagyvásznon érvényesül csak igazán a rendezői vízió), teljesen esetleges módon történnek benne a dolgok: a szereplők egyszer csak visszafordulnak, mert otthon felejtettek valamit, aztán Julianne Moore karaktere gondol egyet, és váratlanul elugrik egy edzőterembe. Esetlenségük ellenére ezek a mozzanatok mégis rendszerbe kerülnek, mert emberként megvan a képességünk, hogy rendet fedezzünk fel a káoszban. Végül mintegy tökéletes lezárásként, Tilda Swinton eljátssza a saját lányát is (a színésznő olyan egyedülálló jelenség, hogy egy kevés smink révén bármivé át tud alakulni), azt sugallva, hogy a halál talán tényleg nem létezik. Ami megteremtetett, az nyomot hagy, itt marad örökké és ezer módon él tovább.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!