Ingridhez is bekopog a halál, csak épp nem úgy, ahogy számított volna rá, ezért is lepi meg régi barátnőjének, Marthának (Tilda Swinton) a kérése, aki gyógyíthatatlan betegséggel küzd. A korábban haditudósítóként dolgozó (tehát rengeteg halált látott) nő arra kéri Ingridet, hogy legyen ott vele a szomszéd szobában, amikor beveszi a dark weben beszerzett pirulát, ami véget vethetne a szenvedéseinek. A nem mindennapi kérés komoly kérdések elé állítja mindkettejüket, s velük a nézőt is: vajon hatalmunkban áll-e eldönteni, hogy rácsapjuk-e az ajtót a halálra, amikor megáll az ajtónk előtt, vagy épp önként rohanunk ajtót nyitni?
A szomszéd szoba talán minden korábbi Almodóvar-filmnél politikusabb, mivel karaktereit a liberális amerikai felső középosztályból kölcsönzi, és az eutanázia mellett olyan témák kerülnek elő a szereplők közötti beszélgetésekben, mint a felelős gyermekvállalás, a homoszexualitás, a Covid, a munkahelyi abúzus vagy a globális ökokatasztrófa. Ezek a jelenkori politikai közbeszédet átható témák, de Almodóvar sokkal érzékenyebb alkotó annál, semhogy közönséges programfilmeket készítsen.
A rendező hőseit nem az emeli piedesztálra, hogy milyenek, hanem a küzdelem, amit a milyenségük okoz. A kín és a szenvedés. Sosem állítja, hogy transzvesztitának vagy melegnek lenni jó, hanem életszagúan, emberközelien ábrázolja ezeket a kihívásokat, így – bár látszólag tálcán kínálja annak a lehetőségét, hogy az LMBTQ- vagy a feminista diskurzus a zászlajára tűzze – a politika valójában egyáltalán nem tud mit kezdeni az ő egyedi látásmódjával.
Almodóvarnak és az ő hőseinek a nagysága a hétköznapiságukban áll, mintha elfogadná, hogy a világ teljesen megőrült. És bizonyosan meg is őrült, a világ mindig is olyan kaotikus, sokszínű és izgalmas hely volt, mint a nyárspolgárt megbotránkoztató görög mítoszok világa, ahol káoszból rend teremtődik, hogy végül a tudományos entrópia törvénye szerint minden visszahulljon abba, amiből keletkezett. A keresztény terminológia szerint porból lettünk s porrá leszünk.
De miként az ördög fellázadt a Teremtő ellen, s a jóból megszületett a rossz, úgy a humanista gondolkodás sem tud mit kezdeni a halál gondolatával. A tüzes természetű Antonio Banderas vagy Penélope Cruz helyett ezúttal Julianne Moore, Tilda Swinton és John Turturro sokkal enerváltabb, halálszagú karakterei töltik be a vásznat, akiknek a neurózisa már teljesen hétköznapi. Nem élik az életet, hanem moralizálnak, Faulknert és Hemingwayt idézgetik. Gondoljunk is bármit a felvetett témákról, Almodóvart továbbra is az emberi lélek legmélyebb bugyrai foglalkoztatják, azok a rétegek, ahol minden ember összekapcsolódik, ahol nincsenek értékítéletek és vélemények, csak a nyers valóság.
Almodóvar nem vallásos, még csak nem is mitikus rendező, ám mégsem nehéz ezek között meglelni azokat a törvényszerűségeket, amiket konzervatívként magunknak vallunk.
A szomszéd szoba hétköznapi mágiáját a történetszövés is vastagon húzza alá. Miközben a rendezőre jellemző színes világ még a legegyszerűbb jeleneteket is izgalmassá teszi (hiába áll a film párbeszédek sorozatból, ízig-vérig moziba illő minden képkockája, nagyvásznon érvényesül csak igazán a rendezői vízió), teljesen esetleges módon történnek benne a dolgok: a szereplők egyszer csak visszafordulnak, mert otthon felejtettek valamit, aztán Julianne Moore karaktere gondol egyet, és váratlanul elugrik egy edzőterembe. Esetlenségük ellenére ezek a mozzanatok mégis rendszerbe kerülnek, mert emberként megvan a képességünk, hogy rendet fedezzünk fel a káoszban. Végül mintegy tökéletes lezárásként, Tilda Swinton eljátssza a saját lányát is (a színésznő olyan egyedülálló jelenség, hogy egy kevés smink révén bármivé át tud alakulni), azt sugallva, hogy a halál talán tényleg nem létezik. Ami megteremtetett, az nyomot hagy, itt marad örökké és ezer módon él tovább.
