Csőstül jönnek a galibák Pókember vadonatúj kalandjában, rengeteg vészmadarat meglephet a borús hangulatú hálószövő

A negyedik Tom Holland-féle Pókember már a sokadik mozifilm a hálószövő főszereplésével, ezért is meglepő, hogy mennyire friss, és az elburjánzó szuperhősfilmek között is tud újat mutatni. Ezúttal a gyász, a magány, a felelősség, a másság és felnőtté válás témái kerülnek a középpontba egy olyan blockbusterben, amely végre hagyja felnőni a főhősét. Ami talán ennél is meglepőbb, hogy a rengeteg történetszál és karakter ellenére a Pókember: Vadonatúj nap mégsem kelti egy túlzsúfolt film érzetét.

Jon Bernthal brutális igazságosztója könnyedén belesimul a Pókember-filmek könnyedebb hangvételébe, a Vadonatúj nap sokszor a humoros haverfilmek világát is megidézi. Forrás: TMDb

A high-tech pókszerkó ugyan oda lett az előző rész végén, de hősünk továbbra is kivételesen tehetséges műszaki zseni. Forrás: TMDb

Az előzetesekben mindezeken felül feltűnt fél tucat másik gonosztevő, a Hulk (Mark Ruffalo) és a Megtorló is (Jon Bernthal), így joggal lehetett kétségünk afelől, hogy az új rendező, Destin Daniel Cretton (Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája, Wonder Man) megbirkózik ennyi történetszállal – ebbe korábban más Pókember-filmek rendezőinek, Sam Raiminak és Marc Webbnek is beletört a bicskája. De nem, nem tört bele, sőt. 

Cretton filmjében olyan organikusan simulnak egymásba a különböző történetszálak, hogy a mókás akciózások közepette bőven jut idő a csendes jelenetekre, a lelassulásra és a karakterek önmagukba nézésére. 

Amíg MJ és Peter arról beszél, hogy nem igazán képesek a megnyílásra, amikor a karakterekben gyűlő szomorúságot egy hosszú, néma hálóhintázás érzékelteti, amikor a tévésorozatban kegyetlen Megtorló megvillantja a Pókember világához sokkal jobban passzoló, egyszerre érzékeny és humoros oldalát (van ennek egy nagyon erős haverfilmbeütése is, csak hogy még tovább szaporítsuk a filmben látott történetszálak sorát), vagy amíg Peter az aktuális nemezisét igyekszik jobb belátásra bírni, nem robban fel semmi, nem repülnek a hálóbombák és az akrobatikus pörgőrúgások.

Peter és MJ a valóságban is egy párt alkot, kapcsolatuk töretlenül kitart az első mozifilm óta. Forrás: TMDb

Azért is van erre lehetőség, mert ezek a cselekményszálak valójában mind ugyanarra rímelnek, ami miatt az új Pókember film újat mutat: egy fiatal fiú felnőtté érésére. Aki csetlik-botlik, bizonytalan, sokszor hibázik is, nem képes még mindig helyesen felmérni a helyzeteket, de a szíve a helyén van. Peter képes a változásra, és tulajdonképpen erről szól az új Pókember. Peternek változik a teste, de ellenkezik vele, megpróbálja elnyomni az erejét, mert még nem tudja kezelni, majdnem megöl egy járőrt – de végül felnő a feladathoz. Érettebben viselkedik, mint a szuper okos Bruce Banner, aki elnyomja magában Hulkot. Nem csoda, hogy Hulk nagyon dühös már megint. 

Peter gyászolja May nénit, eltűnt élete egyetlen biztos pontja, míg egyszer csak ő maga helyezkedik bele abba a szülőszerepbe, amit elvesztett. May meghalt ugyan, de a jelenléte most még meghatározóbb, mint korábban, a film egyik legelegánsabb ötlete volt rá építeni a történet érzelmi csúcspontját. 

Végül pedig Peter egyedül próbál megoldani mindent, begubózik (szó szerint és átvitt értelemben is), miközben rá kell ébrednie, hogy egyedül nem megy. Szüksége van barátokra, szövetségesekre, de fiatal férfiként még nincs annyi bölcsessége, hogy ezt külső nyomás nélkül is megtegye. Régi szerelméhez és legjobb barátjához is a kényszer vezeti vissza, olyan emberekhez, akik nem csak Pókembert és a felelősséget, a különleges képességeket vagy Petert és a könnyedséget, a törékenységet értékelik benne – hanem a teljes embert. Amíg gyerekként megnyílni még naivitás, felnőttként már érettség és bátorság kérdése. Addigra a főhős olyan magabiztosan támaszkodik a saját erejére, hogy nem fél sem veszteségtől, sem bántalomtól – valahol egészen elképesztő, hogy ilyen összetett, gyakran intim témákról lehet beszélgetni egy csillió dolláros blockbuster kapcsán.

Csőstül jön a baj az új Pókember-filmben. Forrás: TMDb

A Pókember: Vadonatúj nap további erénye, hogy anélkül képes építeni a nagy filmes Marvel-univerzumot, hogy megszűnne létezni különálló, kerek egész történetként. A Marvel-filmek következő fejezete – a Thanos pusztításával végződő első, és a jelenlegi, multiverzumokra épülő, kevésbé sikeres szakasza után – a mutánsokról fog szólni, ami allegorikusan mindig is a másság elfogadásáról szólt. Peter pedig bár nem mutáns, határozottan más, sőt különleges. Ehhez a teherhez is fel kell nőnie. 

A trilógiát is jegyző Chris McKenna és Erik Sommers forgatókönyvíró-páros egy olyan blockbustert írt, ami amellett, hogy képes megállni a saját lábán (valójában még az előző Pókember-filmek ismerete sem szükséges hozzá, a flashback-jelenetek remek érzékkel mesélnek újra minden fontosat), és újfent széles közönséget képes megszólítani, a keményvonalas képregényrajongókhoz is külön szól. 

Az még csak apró gesztus, hogy beállításaiban megidéz néhány híres képregényborítót, ennél sokkal szívmelengetőbb, ahogy a különböző képregényfüzetek történeteit összefűzi, illetve a maga képére formálja. Jómagam leginkább J. Michael Straczynski (a népszerű Babylon 5,  vagy a Wachowski-testvérek Nyolcadik érzék című sorozatainak kreátora) történeteire ismertem rá, aki a 90-es évek második felének mélyrepülése után írta Pókember fősorozatát, és adott neki új lendületet. Ezeket a történeteket magam is fiatal felnőttként olvastam (Bayer Antal remek fordításában), így talán nem meglepő a mostani lelkesedésem, hogy Straczynski szellemiségét a mozivásznon látom viszont.