Ezek a filmek nem mindig igazán jó filmek, már abból a szempontból biztosan nem, hogy az érzelmi katarzist nem feltétlenül a mesélők építik fel bennünk nagy tudatossággal, hanem csak mi hívjuk elő önmagunkból annak hatására, hogy az abszolút igazság nem csak kimondásra kerül bennük, hanem plasztikusan, test test elleni küzdelemben láthatóvá is válik, a csak az elménkben létező fogalmak pedig epikus zenei aláfestéssel, mitikus képekkel testet öltenek.
Nem csak a megváltással felérő felismerés, miszerint a hősök azok, akik, hanem minden hozzájuk tartozó elem: azok a szörnyek, démonok, istenkomplexusos imposztorok, akik ezt az igazságot megkérdőjelezik, és ezzel a világ, a létezés pusztulásával fenyegetnek
– ami ironikus módon végül tényleg elpusztul: mindig amikor a hős rátalál igaz énjére, a világból is eltűnik a félelem. Egy időre legalábbis, mert a folytatásban kötelező jelleggel újabb rosszfiúk jönnek szembe, akik visszakérdeznek: rendben van, de biztos vagy benne? Na lássuk, mennyire…
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!