Lehet, hogy évszázadok óta rosszul hallgatjuk Bachot

Miért érezzük hitelesebbnek azt, ami régi? A kérdés nemcsak a bakelitlemezek és kazetták iránti újkeletű lelkesedés mögött húzódik meg, hanem a klasszikus zene egyik régi vitájában is: egy Bach-mű megszólalhat modern hangszereken, nagy apparátussal, vagy korabeli hangszerekkel és az egykori előadói gyakorlathoz közelebb álló módon. A kotta ugyanaz, a zene mégis egészen más élmény lehet.

Boros Misi Fotó: Kalmár Lajos

Dobozy Borbála csembalóművész, Bach műveinek elkötelezett tolmácsolója (Fotó: Teknős Miklós)

Az előadónak így nem egyszerűen követnie kell a kottát, hanem olvasnia is kell belőle. Dobozy szerint az ütemjelzésből, a ritmusból, a mozgástípusból, a hangnemből és más zenei jellemzőkből lehet következtetni arra, mit akart kifejezni a szerző. Ezután jön az egyes hangok és kisebb zenei egységek vizsgálata, majd annak eldöntése, hogyan álljanak össze egy nagyobb egésszé.

A korhűség tehát nem feltétlenül kevesebb szabadságot jelent. Inkább másfajta szabadságot: azt, hogy az előadó a történeti tudás alapján próbálja újraértelmezni azokat a döntéseket, amelyeket a kotta önmagában nem rögzít.

Ugyanaz a Bach, két külön világ

Hogy mennyire nem mindegy, milyen hangszereken és milyen előadói elképzeléssel szólal meg egy mű, arra Bach Máté-passiójának nyitókórusa is jó példa. A The Guardian összeveti Karl Richter 1979-es felvételét Paul McCreesh és a Gabrieli Consort 2003-as előadásával. Ugyanarról a zenéről van szó, a két megszólalás mégis szinte két külön világ. Richternél monumentális, súlyos, szinte mozdíthatatlan zenei építményként áll előttünk a darab. McCreesh jóval gyorsabb tempót választ, szólamonként egy énekest alkalmaz, így a zene személyesebbé, közvetlenebbé és drámaibbá válik.

Nem arról van szó, hogy az egyik előadás jobb volna a másiknál. Inkább arról, hogy ugyanaz a partitúra egészen más arcát képes megmutatni. 

És itt válik igazán érdekessé a hitelesség kérdése. Melyik Bach az igazi?

Nem lehet visszautazni Bach korába

A historikus előadásmód egyik paradoxona, hogy miközben a múlt hangzását keresi, maga is a jelenben szólal meg. A Magyarországon is igen népszerű Víkingur Ólafsson izlandi zongoraművész szintén úgy látja: azzal, hogy régi hangszereket használunk, még nem kapjuk vissza pontosan azt a hangzást, amelyet Bach vagy más korabeli zeneszerző és közönsége hallhatott. És nem is feltétlenül ez a cél. A fülünk, a testünk és az egész zenehallgatási kultúránk megváltozott. Ezért a régi hangszerek sem egy letűnt hangzás egyszerű visszahozását jelentik. Inkább megmutatják, hogy ugyanaz a zene milyen másképp tud megszólalni, ha megváltozik körülötte a hangszer és az előadói gyakorlat.

Nem a múltat kell visszahozni

A historikus előadásmódot ezért félrevezető lenne valamiféle zenei időutazásként felfogni. A kutatás rekonstruálhatja a korabeli hangszereket, az előadói gyakorlat számos elemét és azt is, hogy milyen együttesekkel szólaltatták meg a műveket, de 

Bach korának hallgatóját nem lehet rekonstruálni.

A régi hangszerek ereje éppen abban rejlik, hogy nem feltétlenül egyetlen „eredeti” Bachhoz visznek közelebb. A csembaló másképp működik, mint a zongora, a bélhúr másképp reagál, mint a modern húrok, a kisebb létszámú együttes pedig más kapcsolatot teremt a szólamok között. Nem ugyanazt a múltat hozzák vissza, hanem másképp hallhatóvá teszik ugyanazt a zenét.