Határozott tiltások az ízléstelen műsorokkal szemben

Az új gazdasági mechanizmus felszámolásával 1972 után újra erőre kapott az addiginál is szélsőségesebb baloldal, és sorra visszavették azokat a félszívvel adott kedvezményeket és kezdeményezéseket a gazdaságban és a kultúrában is, amelyekkel emberarcúbbá tehették volna az amúgy sem túl rózsás közhangulatú szocializmust. A visszarendeződés nyomot hagyott a politikai vezetés kultúrával kapcsolatos megszólalásaiban is, ami többek között Mezei Gyula fővárosi tanácsi művelődésügyi főosztályvezető negyvenöt éve, 1976-ban mondott beszédében is visszatükröződött a zenészek szigorúbb ellenőrzéseiről és a lemezlovasok számára bevezetett vizsgáztatásokról szólva.

D. Molnár György lemezlovas. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

„Határozottabban éltek a tiltás eszközével”

A párthatározatot mindenben követni kellett, így a tanácsok művelődésügyi előadói szigorúbban ellenőrizték a lokálokban, vendéglőkben felcsendülő zenéket. Ahogy Mezei Gyula fogalmazott: „határozottabban éltek a tiltás eszközével az ízléstelen vagy eszmeileg zavaros műsorok esetében.” Az ő olvasatában a szórakoztatóipari zenében ezek az intézkedések kedvező eredményeket hoztak, ám az akkor zenét szolgáltató háromszázhuszonöt budapesti helyszínen – amibe beleszámolta a korabeli lemezlovas klubokat is – szerinte mégsem volt minden rendben, mivel az ORI nemigen tudta kinyújtani csápjait a kisebb zenés játszóhelyekre, és ez a pártállami hivatalnoknak nem esett jól, ahogy az sem, hogy szakképzetlenek voltak a vendéglátóipari vállalatok műsorrendezői. Szó se róla, az éttermekben, kiskocsmákban fellépő zenészeket sokszor olyan „szakértőkre” bízták, akik inkább a sörcsapolásban mozogtak otthonosan, de előfordult az is, hogy a könyvelő (!) intézte a különféle zenekarok ügyes-bajos dolgait több vendéglőben. Mezei Gyula nehezményezte azt is, hogy a sztenderd kiszabott játékidőt nem mindig tartották be a zenészek, volt, ahol annyira belemelegedtek a játékba, hogy nem akarták abbahagyni és orbitális jam sessionbe torkollt a buli, másutt pedig épp az ellenkezője történt, még a megadott négyszer negyvenöt perceket (amiket negyedórás szünetek tarkítottak) sem töltötték ki teljes egészében, mert nem volt elegendő zenedarabjuk. Megint más esetekben azt rótta föl, hogy a közönség „igénytelen” kéréseinek is készséggel tettek eleget a zenészek, ami persze nem jelenti azt, hogy az eredeti repertoár sokkal „igényesebb” volt, mindössze azt, hogy időnként be-becsúszott néhány imperialista nyugati mételyező zeneszám is a dalok közé, amit nem vett jó néven a hatalom. A műsorok gerincét kitevő zenekarok azonban elmondása szerint egyenletes teljesítményt nyújtottak, számaikat – bizonyára belátva a politikai rendszer rájuk vonatkozó határait – mindinkább megválogatták. Az ideológiailag problémás zeneszámok az éttermekből kiveszőben voltak, mivel a magyar táncdalok szövegei kezdtek mívesebbek lenni, s ennek egyenes következménye lett a magyar nyelvű dalok előretörése az angol rovására (helyettük a művelődési házak színpadjain kezdtek gomba módra szaporodni a „csöves” zenekarok, akikkel még meggyűlt a baja a rezsimnek).

A Magyar Rádió stúdiója, Dévényi Tibor lemezlovas és Komjáthy György zenei szerkesztő a Csak fiataloknak! című műsor felvételén 1975-ben
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Az együttesek repertoárjait a tanácsok művelődésügyi osztályai hagyták jóvá, miután elvileg meg kellett volna tekinteniük a forgatókönyvet és a főpróbát egy 1968-ban hozott művelődésügyi minisztériumi utasítás alapján (ami egy 1959-es hasonló rendelkezést módosított). A valóságban ez sokszor nem történt meg, mert nem volt idejük a hivatalnokoknak ezekre az „apróságokra”. A fővárosi kerületi tanácsok mindemellett zenészekből, táncosokból, dramaturgokból álló szakbizottságok véleményét is ki kellett volna, hogy kérjék egy-egy műsorengedély kiadása kapcsán. A realitás azonban ez esetben sem mutatott ennyire szigorú képet, ugyanis a zenészek már az engedélyeztetés előtt leszerződtek a vendéglátóhelyekre, így ezután már nehezebben lehetett őket letiltani vagy a műsorukat megváltoztatni. A másik probléma a tanácsi engedély esetleges megvonása körül abban állt, hogy kevesen voltak az igazán jó vendéglátós zenészek, és a kisvendéglők sem voltak eleresztve pénzzel, hogy bármilyen magas színvonalú produkciót megvásároljanak. A vendéglátóipari vállalatok és az ellenőrzést végző helyi tanácsok között kommunista olvasatban még így is gyümölcsöző kapcsolat alakult ki, ami a gyakorlatban az ellenőrzés szigorítását jelentette. Mezei Gyula beszédében ezzel együtt is azt hajtogatta, hogy az ORI-műsorok mind szélesebb körben való terjesztése elemi érdeke lett volna a kultúrpolitikának, mert így nem kellett volna a tanácsoknak foglalkoznia az engedélyeztetéssel, hiszen az ORI egyszersmind ellenőrző funkciót is ellátott, nem beszélve arról, hogy ezáltal egységesebb lehetett volna a műsorpolitika, nem utolsó sorban azért, mert az előadóművészeket előre meghatározott tervek szerint lehetett volna felléptetni. Az ORI-műsorok árát azonban drágállották a vendéglátóiparban, ekkoriban csak a Pannónia Vállalat adta a fejét arra, hogy igénybe vegye az ORI szolgáltatásait, valószínűleg azért, mert ennek a szervezetnek kiterjedt volt az üzemi hálózata, s így jobban ki tudta termelni a bevételt.

Ismeretterjesztő és művészeti nevelő DJ-k?

Mezei Gyula beszédében rátért a klubok, művelődési otthonok, szövetkezetek, társadalmi szervezetek tevékenységére is, amelyek 1975-ben tanácsi engedéllyel nyolcezer-száznégy zenés-táncos rendezvényt szerveztek. Becslése szerint ennél jóval több, tízezer lehetett az összes műsor száma egy év alatt, mert sokan szabálytalanul eljárva nem jelentették be a fellépőiket, mások viszont mentesültek az efféle kötelezettség alól. A művelődési otthonok rendezvényeinek a fele kifejezetten táncos jellegű volt, műsor nélkül, amelyek részben pótolták a vendéglátóiparból ekkoriban már eltünedező táncos szórakozóhelyek hiányát. Ezeken a helyeken azonban már mintegy hatvanöt százalékban gépzenét alkalmazó disc-jockey-k működtek, amelyekkel a hatalom eleinte nem tudott mit kezdeni. Zeneileg képzetlennek tartották őket a pártapparatcsikok, a velük szemben kialakult fenntartásokat pedig az 1978-ban bevezetett kötelező OSZK-vizsga oldotta fel. Mezei Gyula (aki beszédében tévesen a lemezlovasok ORI-vizsgáztatásáról beszélt) ugyanakkor kiemelte a lemezlovasokban a hatalom számára rejlő lehetőségeket – hiszen a fiatalok körében rendkívül népszerűek voltak – a szocialista ismeretterjesztés és művészeti nevelés terén, ami nem kis mértékben illúziónak bizonyult, és talán ő sem gondolta komolyan már akkor sem, amikor ezeket a mondatokat kiejtette a száján. Nem valószínű ugyanis, hogy a diszkókban a fiatalok akár a politikai gazdaságtan, akár a marxista filozófia mélyebb bugyraiba akarták volna magukat beásni, ahogy az sem, hogy a reneszánsz vagy barokk művészeti stílusokat szerették volna elemezni. Az országban először próbaképpen a fővárosi tanács Művelődésügyi Főosztálya szervezett tanfolyamot 1976-ban a DJ-k számára, akkor a negyvenből harmincheten kaptak ideiglenes működési engedélyt, később 1978-tól ezeket a vizsgákat rendszeresítették. Erre azért volt szükség, mert az alkalmi rendezvényekhez a tanácsi engedély kötelező voltát egy 1974-ben kelt kulturális minisztériumi rendelet előírta.

Egy zenés-táncos szórakozóhelyen való fellépés engedélyeztetéséhez rendezési kérelmet kellett benyújtani a területileg illetékes tanács művelődésügyi osztályára, ahol megvizsgálták, hogy a műsoros előadás tartalmi szempontból megfelelt-e a műsorpolitikai követelményeknek és a helyi igényeknek (hogy ez utóbbit pontosan hogy mérték fel, azt homály fedi), továbbá, hogy a műsor- és táncmulatság tárgyi feltételei biztosítottak voltak-e, valamint megszabták a rendezvény után járó szerzői jogdíjak és a rendezési illeték összegét. A fővárosi tanács főosztályvezetője kétségeit fejezte ki egyrészt a tekintetben, hogy a tanácsi népművelési csoportok alkalmazottai értettek-e az egyes könnyűzenei stílusokhoz, másrészt az irányban fejezte ki aggodalmát, hogy mechanikussá válhat a munkájuk, mert volt olyan fővárosi kerület, ahol évente hatszáznál több műsort kellett elbírálniuk, ám ezeken a helyeken nem tudtak érdemi munkát végezni a túlterheltség miatt. Az engedélyezés azonban csak az első lépcső volt a zenei események állami szoros kontrolljában. A már engedélyezett műsorokat rendszeresen kijártak ellenőrizni a tanácsi művelődésügyi előadók a műsor-engedélyezési rendelet értelmében, észrevételeiket pedig azonnal továbbítaniuk kellett a felettes szerveknek: először a tanácsok művelődésügyi osztályaihoz, akik alkalomadtán továbbadták azokat a minisztériumi vagy pártszervekhez. Mezei Gyula beszámolójában önkritikusan megállapította, hogy csak nagyon kis részét ellenőrizték a műsoroknak, reményei szerint ezt a problémát a tiszteletdíjas ellenőrök majd megoldják (ez nem történt meg), alkalmazásuk anyagi fedezetét pedig a kerületi tanácsok számára befizetett rendezési illeték adta volna a Kulturális Minisztérium engedélye alapján, ugyanis ezen a pénzen korábban fele-fele arányban a Pénzügyminisztérium és a Kulturális Alap osztozott. A műsor-engedélyezési utasítással kapcsolatban Mezei több kritikát megfogalmazott, ilyen volt a bürokrácia növekedése a több nyomtatvány bevezetésével, a zenészeknek kifizetendő tiszteletdíjak körülményes kiszámítása, valamint az, hogy a műsoros rendezvényeket pénzügyi politikájával nem támogatta az állam. A táncos rendezvények után ugyanis nem kellett annyi rendezési illetéket és szerzői jogdíjat fizetni, mint az igényesebb műsoros rendezvények után, így érthetően a rendezők az előbbieket részesítették előnyben. A fővárosi tanácselnök-helyettes aláírásával a végrehajtó bizottság elfogadta Mezei Gyula beszámolóját, de ez nem jelentette azt, hogy a populáris zenei szereplők karrierjének építése könnyebbé vált volna.

(A borítóképen D. Molnár György lemezlovas látható. Forrás: Fortepan/Urbán Tamás)